Szállj el magadtól!

Szállj el most magasra!
Légy beképzelt, büszke!
Nem te vagy manapság,
már a szívem csücske.

Szállj innen messzire!
Húzd följebb az orrod!
Felszántja az eget,
oly magasan hordod.

Te vagy a büszke nő,
mely beképzelt, buta.
Mégis, csak egy vérző,
tüzelő kis szuka.

Ugathatsz bárkinek,
szimatolhatsz körbe.
Bámulhatsz a falon,
lógó nagy tükörbe.

Hazudozhatsz bátran,
rádszakad a plafon.
Rászolgáltál arra,
hogy verjenek nyakon.

Törjék be az orrod,
mely a szemet bántja.
Amely odafenn,
a fellegeket szántja.

Lebeghetsz az égen,
egyszer földre pottyansz.
Beképzelt kis szuka,
egyszer nagyot koppansz.

Akit kihasználtál,
majd mind rajtad nevet.
Rájössz egy szép napon,
már senki sem szeret.

Mindenki csak gyűlöl,
te kis buta paraszt.
Vén banya korodra,
majd egyedül maradsz.

Primitív nő voltál,
egy beképzelt majom.
Elmentél hát véled,
nem lesz többé bajom.

SZ, mint szeretlek

Szenvedélyes szívem, szerelmemmel szárnyal,
szárbaszökött szerelmünket szavalom a számmal.
Szerelem szigete szívemnek szentélye,
szememben szeretett szerelmem személye.
Szerkesztem szerelmünk sziszegő szózatát,
szavakkal szorozva szeretet szorzatát.
Szerelmem szigetén szaggató szenvedély,
szabadon szárnyalok szívemnek szellemén.
Szikrázó szivárvány szerteszór színeket,
sziporkázva szembesítve szerelmes szíveket.
Szépséges szikrázó szivárvány szemednek,
szuszogva szavalom, szerelmem szeretlek!

Sors

Hiába futsz, minden elér. El nem kerülheted.
Bárhova jutsz, csak érted van. Minek kerülgeted?

Ez a sorsod. Te akartad. Te kérted így régen.
Minden ott van lejegyezve a csillagos égen.

Olvass bele, mint egy könyvbe! Olvasd! Mi van írva?
Végezd el, mit reádbíztak, aztán menj a sírba!

Rózsámnak

Szikár, száraz pusztaságon vándoroltam végtelen,
kietlen és kiégett volt nélküled az életem.

Vándoroltam én egy száraz sivatagi tájon,
délibábként megjelentél mint gyönyörű álom.

Egy illatozó csodálatos bimbózó kis rózsa,
simogattam, öntözgettem, gondoskodtam róla.

Tüskéi még néha szúrtak, de nem döftek agyon,
csakis nékem nyiladozott mert szerettem nagyon.

Most is nékem illatozik e gyönyörű rózsa,
átölelem s engem éltet a mézédes csókja.

Végre enyém és kinyílott bimbózó virágja,
szeret engem és erőt ad egy kegyetlen világban.

Szeretlek én édes rózsám hisz rabod a lelkem,
kezemből e szép virágot soha ki nem ejtem.

Romváros

Lelkem egy romváros, elhagyott, szomorú,
rátört egy kegyetlen, pusztító háború.
Szétverték, gyötörték, kínozták végtelen,
romokban hever már az egész életem.
Kik hozzám betértek, törtek és romboltak,
szívemben pusztító érzelmek tomboltak.
Összedőlt érzések fejemre omlanak,
fájdalmas emlékek álmomra rontanak.
Ülök a romok közt, a földhöz ragadva,
többé nem szárnyalok szédítő magasba.
Egyedül maradtam lelkemnek romjain,
egyedül merengek életem gondjain.
Kihalt a romváros, sivár, puszta minden,
menekülni kéne, jó messzire innen.
Fúj a szél a romok között, azt dalolja sírva,
tán odaát várnak reám, odalenn a sírban.

Rohanó szekér

Futok utánad, de nem állsz meg soha,
száguld a szekér messzire, tova.

Felkapaszkodnék, de nem áll meg értem,
mégis egy kanyarnál eléje értem.

Elébevágtam, elébeálltam,
gondoltam megáll kit annyira vágytam.

Szalad a szekér, robog a kerék,
rohanok érted, szaladok feléd.

Nem állt meg nekem, hiába kértem,
bekövetkezett amitől féltem.

Suhanó szekér, rohanó lovak,
átgázolt rajtam a száguldó fogat.

Kiálltam elé, de áthajtott rajtam,
talán még élek, tán belehaltam.

Porszem

Apró pici porszem vagyok,
aki egykor lángra kapott.
Ragyogtam én fenn az égen,
de hamuvá váltam régen.

Volt idő, hogy szerettem,
mára mindent feledtem.
Jéghideg kis porszem lettem,
érzéseim eltemettem.

Kitől régen lángrakaptam,
most már végleg elszakadtam.
Hideg kígyót melengettem,
belém mart, hát elengedtem.

Menjen hát a gonosz féreg,
de bennem maradt a sok méreg.
Bennem van és terjed lassan,
fáj a szívem borzalmasan.

Tán a hamu alatt újra,
ha lágy szellő reámfújna.
Egy kis szikra lángralobban,
és a szívem újradobban.

Dobogna és újra élne,
boldog, szebb jövőt remélve.
Talán minden sikerülne,
s arcom újra felderülne.