Életeken át

Csobogok egy kis patakban, dalolok a köveken.
Csordogálok vidáman a hegyeken, s a völgyeken.
Befutok egy nagy folyóba, szerte-széjjel áradok.
Áttörök a medren túlra, sorsom ellen lázadok.

Elmosom ki utamba áll, áttöröm a gátakat.
Új időknek szavát viszem, én vagyok az áradat.
Elfogyott a lendületem, megállok a földeken.
Rájövök, hogy korlátaim, mindet át nem törhetem.

Rám ragyog a Nap sugara, felszállok a magasba.
A felhőknek fátyolában változok más alakba.
Esőcseppként szálldogálok, zuhanok a magasból.
Pocsolyává alakulok, sok kis cseppnyi alakból.

Szivárgok a föld mélyébe, szűk csatornák rejtenek.
Barlangoknak nyirkos mélyén, a sötétség eltemet.
Folydogálok szépen csendben, vékony vízér alakban.
Apró pici forrás fakad, egyszer csak az agyagban.

A fény felé török újra, ismét visz egy kis patak.
Kavicsokkal énekelve, az idő vélem elszalad.
Rohanok a nagy hegyekről, egy tiszta tó vár reám.
A medrében fürdik nyáron, rengeteg sok szép leány.

Megpihenek a medrében, élvezem az életet.
Úgy érzem, hogy célba értem, most már el nem tévedek.
Telik-múlik így az idő, otthonom a tiszta tó.
Beköszönt a hideg évszak, nagy pelyhekben hull a hó.

Fagyos a táj körülöttem, én is jéggé dermedek.
Befagytam az állóvízbe, fáj a szívem, szenvedek.
Úgy érzem, hogy nincs már jövőm, mégis lassan olvadok.
Öreg lettem, elfáradtam, szépen lassan sorvadok.

Reám süt a Nap sugára, szállok is az égbe már.
Viharfelhő zár magába, sok esőcsepp várva-vár.
Mennydörgéssel, villámlással zúdulok a világra.
Esőcseppként reá hullok, egy gyönyörű virágra.

Lefolyok a gyökeréhez, éltetem a virágot.
Szépségével beragyogja ezt az egész világot.
Aztán Ő is hervad lassan, majd a földben elporlik.
Egy harmatcsepp megsiratja, és a földben elfolyik.

Várnak rám a messzeségek, vágyam még egy pici tó.
Otthonomra vágyom régen, lelkem tiszta, mint a hó.
Indulok a talajvízbe, szebb időkről álmodok.
Mindent ami meggátolja, a pokolra átkozok.

Sodródok a földnek mélyén, elindulok utamra.
Egy szép napon rátalálok, hűvös vizű kutamra.
Kihúzott egy lány a kútból, majd a szomját oltottam.
Lecsurogtam hát a torkán, szorongását oldottam.

Kisgyermek volt méhe mélyén, megszülte a szép leány.
Édesanya lett a lányka, két szép szeme várt reám.
Könnycsepp csordult két szeméből, lepottyant mert elfáradt.
Gyöngyszemekké vált a földön, majd egyszer csak felszáradt.

Pára lettem immár újra, jó messzire fújt a szél.
Szélnek szárnyán elrepülvén, egy harmatcsepp útra kél.
Eső hullt az óceánra, elvesztem a tömegben.
Kifogytam a csobogásból, elfogytam a szövegben.

Hullámzik a véleményem, hullámzik az életem.
Elvesztem a nagy tömegben, találj rám ha kérhetem!
Hullámzik a hangulatom, egyszer fent van, másszor lent.
Csepp vagyok az óceánban, aki új utakra ment.

A Farkasok dala

A farkasokkal énekelve ordas eszmét dúdolok.
Társaimmal dalolászva birkanyájat gúnyolok.
Szabadon az erdőszélen nevetjük a kutyákat.
Akik lent a nyájuk mellett, a birkákhoz dumálnak.

Ott üvölt az ordas eszme, ugat kutya miniszter.
Akinek a parancsára sok sündisznó bilincsel.
Mosolyogva nézünk rájuk, vélünk él az ősi jog.
Sünök, kutyák reszkessetek, farkasnépünk győzni fog!

Megkopasztott birkáitok más mezőkre tévednek.
Farkasnépünk törvényei, lassan újjáélednek.
Nem fognak már birkáitok parancsszóra bégetni.
Hatalmatok mindörökre porrá fogjuk égetni!!!

Buszos vers

Járom a várost,
nézem a népet.
Robogok előre,
zajlik az élet.

Előttem elpirul,
mindegyik lámpa.
Megállok előttük,
a zöldre várva.

Besárgul irigyen,
nézi a gépet.
Autóbuszommal,
előre lépek.

Nyomom a gázpedált,
várnak rám sokan.
Mindenki ideges,
mindegyik rohan.

Rázzák az öklüket,
szidják a mamám.
Verik az ajtót,
a fülkémnek falán.

Elnézek felettük,
s vágok egy arcot.
Ideges emberrel,
nem kezdek harcot!

Megyek az utamon,
enyém az élet.
Mögöttem durcásak,
nagyon a népek.

Nézem a lányokat,
nem zavar semmi.
Szeretnék nyugodtan,
utamra menni.

Mosolygok magamban,
enyém a világ.
Vár reám otthon,
egy tündöklő virág.

Aki meg ideges,
nyugtalan lélek.
Vigyorgok szemükbe,
enyém az élet!!!

Egyirányú utca?

Lelkemnek mélyén ragyog egy bolygó.
Aranyló csillag, sebesen forgó.
Ömlik a fénye, akár egy folyam.
Amelyben szellemem messzire rohan.

Köröttem szalad a változó világ.
Sárguló növények, száradó virág.
Minden oly fordított, s szembejön velem.
Összefolyt minden, vagy káprázik szemem?

Néznek a világba, nem látnak engem.
Talán egy új irányt kéne már vennem.
Sodródni másfelé, lefelé az árral.
Együtt hömpölyögni a széles nagyvilággal.

Körforgás

Vagyok egy cseppnyi a végtelen vízben.
Vagyok egy vércsepp egy összetört szívben.
Vagyok egy cseppkő, mely régóta szárad.
Egy háborgó folyó, mely tengerként árad.

Vagyok a bosszúvágy, forrong a vérem.
Lázadás vagyok az utcán, s a téren.
Nem vagyok más, csak egy bolyongó lélek.
Keresztem hordozom, s gyötör az élet.

Kínoz a fájdalom, forgat egy örvény.
Visszahúz mindig egy örökös törvény.
Nem enged kitörni, fogolyként élek.
Meg vagyok kötözve, bűnöm az élet.

Szüntelen forgok az örökös körben.
Vagyok egy vízcsepp a fekete földben.
Éltet a levegő, lángol a vérem.
A végén odaát kiadják bérem.

Változó világ

Náci vagy ha nem veszed be, amit összehordanak.
Nem lehet más véleményed, mindent beléd fojtanak.

Tudod jól, hogy hol a kamu, hogy az egész hazugság.
Tudod jól, hogy el van nyomva általuk az Igazság.

Tudod azt, hogy hol székelnek az igazi gyilkosok.
Tudod jól, hogy merre vannak az elrabolt birtokok.

Az Igazság szabaddá tesz, elbuknak a gonoszok.
El fognak majd menni innen, mint egykor az oroszok.

Az idő majd begyógyítja a felszakadt sebeket.
Összeomlik a világrend, s győzni fog a szeretet!