Turul feltámadás III.

Egyszer volt hol nem volt zöld erdőnek mélyén.
Turulfiak ültek egy sziklának szélén.
Felnevelte őket egy kis fehér galamb.
Várja őket népük és még ezer kaland.

Vár rájuk hazájuk mely most nagyon messze.
Amelyre ráborult a sűrű, sötét este.
Gonosz bitorolja, szétlopta a karvaly.
Tele van a földje még rengeteg bajjal.

Készültek serényen mindketten a harcra.
A mindent elsöprő, végső diadalra.
Angyali Turulok tanították őket.
Köréjük egy fénylő napsugarat szőttek.

Védelmezte őket az aranyló Nap fénye.
Angyalként velük volt őseiknek vére.
Nagy szellemek voltak, kik előttük éltek.
Kik bátran harcoltak, semmitől sem féltek.

Vigyázták lépteik, szárnypróbálgatásuk.
Mindig melengették piciny fészekágyuk.
A szüleik voltak, két angyali madár.
Kiknek a számára nincs igazi halál.

A túlvilágról vissza angyalszárnyon szálltak.
Két szép gyermekükhöz gyakran visszajártak.
Kioktatták őket amire csak lehet.
Hullani fog tőlük a karvaly, mint a legyek.

Minden gonosznak majd letörik a csőre.
Visszaköltözhetnek a nagy sziklakőre.
Elindult két Turul a hazájába vissza.
Nem nyughatnak addig míg az nem lesz tiszta.

Kiűzik a karvalyt, nem hajtanak térdet.
Elzavarnak onnan minden gonosz férget.
Közben Turulhonban fellázadtak végre.
Várakozva néztek fel a kéklő égre.

Lázadtak a hegyek, lázadtak a völgyek.
Lázadtak az öreg, évszázados tölgyek.
Gáncsot vetettek a gonosz seregének.
Ágaikkal ellenállva sötét erejének.

Gyökerükkel végre összekapaszkodva.
Ősi földjeikhez bátran ragaszkodva.
Karvalynak nem adják soha semmi javuk.
Küzdenek ellenük, nem adják meg maguk.

Máshol rabolgasson ez a gonosz horda.
Nem lesznek bégető, gyáva birkacsorda.
Zavargások voltak, a nép lázadása.
Mindent elborító tenger áradása.

Sivalkodott nagyon a sok gonosz karvaly.
Érezték a vesztük, közel már a hajnal.
Oda is rendeltek még több gonosz férget.
Mérgeskígyók fajzatjai verték le a népet.

Ekkor megjelentek a Turulok az égen.
Erőtől duzzadva, ugyanúgy mint régen.
Mérgeskígyók fajzatjait bátran ostorozva.
Angyalok kísérték őket erőt sokszorozva.

Villámok cikáztak nyílhegyként az égen.
Felgyújtván a karvalyt, hogy mind porrá égjen.
Menekült a gonosz, megtisztult az ország.
A pokolba menekült minden rusnya jószág.

Örvendhettek végre az évszázados tölgyek.
Visszakaptak végre minden ősi földet.
Gyökereik mélyen a föld alá futottak.
Poklok kapujáig a gonoszhoz jutottak.

A sötétlelkű gonoszt rögtön körülfonták.
Tépve és cibálva a felszínre vonták.
Felakasztották a legmagasabb fára.
Mindenki gyalázta arrafelé járva.

Elpusztult a gonosz ezennel már végleg.
Hálát adott a nép a ragyogó égnek.
A büszke Turulfiak a fészkükre szálltak.
Minden az övék lett mire régen vágytak.

Turullányok szálltak le a magas égből.
A két madárhoz jöttek a nagy messzeségből.
Egymáséi lettek és boldogan éltek.
Vélük volt az Isten semmitől sem féltek.

Két Turulpár költött már a sziklás bércen.
Azonosak voltak lélekben és vérben.
Fiókáik lettek amerre csak láttak.
Integettek nékik büszke Turulszárnyak.

Sok száz Turul szárnya hasítja a szelet.
Vitorlázva szelik odafenn az eget.
Három színű zászlót lenget a lágy szellő.
Piros-fehér-zöldben minden bárányfelhő.

Fent a menyországban örvendett az Isten.
Karvalyképű madár soha többé nincsen.
Nem lesz élősködő, ki a markát tartja.
Nem lesz soha többé aki ilyen fajta.

Nem lesznek háborúk, szép lesz újra minden.
Minden rút ellenség elmenekült innen.
Nincsen már vezérük, így csak gyáva nyulak.
Turuloknak népe eszik, iszik, mulat.

Boldogabb lett végre mostantól a világ.
Piros-fehér-zöldben minden egyes virág.
Soha a világon nem nyaltak ők talpat.
Boldogan is éltek amíg meg nem haltak.

Turul feltámadás II.

Boldogan éldegélt egy Turulpár a bércen.
Győztes királyokként uralkodtak szépen.
Három kis tojáska fészküknek ágyában.
Három kis fióka szívüknek vágyában.

Ami még csak álom, valóság lesz holnap.
Isten óráiban homokszemek folynak.
Ahogy szépen lassan elporlik egy szikla.
Feltárul előttünk a jövőnek titka.

Két gyönyörű madár vigyázza a fészket.
Lesz most már utódjuk, ki nyomukba léphet.
Eközben a gonosz seregeket gyűjtött.
Poklok lángjaiból előbújt egy küldött.

Előbújt egy karvaly, rikácsoló féreg.
Megtestesült gonosz, ki halálos méreg.
Kibújt a lángokból, szikrázott a szeme.
Ő volt a gonoszság, az elmúlás szele.

Ő volt kit a sátán maga elé küldött.
Kinek sötét lelke gyűlöletben fürdött.
Eközben a földön ragyogott a fészek.
Három madár kelt ki, kik gyönyörű szépek.

Három pici madár született a földre.
Szívük be volt festve piros-fehér-zöldre.
Három kis jövevény kiáltotta égnek.
Éhesek már nagyon, most már enni kérnek.

Vadászni indult hát két gyönyörű madár.
Legyőznek ők mindent, számukra nincs határ.
Repültek messzire, fel a magas égnek.
Szárnyaltak boldogan a susogó szélnek.

Eközben a karvaly, ki előjött a tűzből.
Eljött a fészekhez a kénköves bűzből.
Feljött a pokolból, s a fiókákhoz lépett.
Egyet hármuk közül gyorsan ki is tépett.

Rút kampós csőrével a fiókába vágott.
Vérét kiontotta, aztán tovaszállott.
A gonosznak áldozta egy pici Turul testét.
Az eget elöntötte a vérvörös festék.

Égnek kiáltotta a kismadár vére.
Gonosz karvalyoknak eljön majd a vége.
Eljő a szebb jövő, egy gyönyörű hajnal.
Leszámol az Isten minden búval-bajjal.

Mennydörgés kísérte a karvalynak vétkét.
Rút gonosz fajtája még megkapja bérét.
A két hatalmas madár haza is szállt nyomban.
Gyász és szomorúság támadt Turulhonban.

A sátán seregei közben összeálltak.
Mindannyian már a parancsszóra vártak.
El is hangzott hamar, s elindult a csorda.
Kampóscsőrű, aljas, rikácsoló horda.

Kibújtak a földből, ellepték az eget.
A fészekre támadtak betöltve a teret.
Véres háború dúlt, harcolt a két madár.
Hová szem ellátott aratott a halál.

Véres háború dúlt, de elmentek a férgek.
Két hatalmas madár ezer sebtől vérzett.
Véres volt a fészek, vérvörös a szikla.
Mi lesz majd ezután, mi a jövő titka?

Két szép Turulmadár feküdt véres fészkén.
Kilehelték lelkük a Teremtőhöz térvén.
Két pici fióka ott sírdogált árván.
Odajött két lélek, a földre visszajárván.

Két angyali Turul, kinek lelke tiszta.
Jött a túlvilágról a fiókákhoz vissza.
Gyermekeiket így felkapták az égnek.
Angyalszárnyaikon eredtek a szélnek.

Vitték más országba hazájuktól messze.
Egy régi barátjukhoz, ki érkezésük leste.
Fehér kis galamb volt, ki gyermekeik várta.
Szárnyait hát rögtön fejük fölé tárta.

Két angyali Turul visszatért az égbe.
Örök boldogságba, a vakító fénybe.
Maradt a galambnál a két pici árva.
Szívében lelkében a győzelemre várva.

Egy picike galamb vigyázott reájuk.
Erős lesz nemsoká két picike szárnyuk.
Erős lesz a csőrük, s mindkettejük karma.
Nem győzhet majd rajtuk a gonosznak hatalma.

Visszaveszik mindazt mit szüleik hagytak.
Övék lesz a szikla ahol régen laktak.
Eközben ott messze, büszke Turulhonban.
Visszatért a gonosz, gyorsan alattomban.

Nem találtak mást csak két nagy madár testét.
Meg is ünnepelték az Igazak vesztét.
Szörnyű pusztítás dúlt, örültek a férgek.
Szórták magvaikat, a gyilkoló mérget.

Veszélyben a haza, minden olyan kemény.
Mégis kevesekben benne él a remény.
Emlékeznek páran, vannak akik várnak.
Kik legyőznek egyszer minden gonosz árnyat.

Egymás közt suttogják a tölgyek és a szelek.
Ez a szörnyű dúlás nem sokáig mehet.
Nem lehet így vége, mondják: NEM NEM SOHA!
Eljő a virradat, s feltámad a csoda!

Turul feltámadás

Egyszer volt hol nem volt a sziklás bérceken.
Fészkelt egy nagy madár büszkén és délcegen.
Fészkében üldögélt, párját visszavárta.
Miközben a társa a fellegeket járta.

Bejárta az eget, bejárta a földet.
Büszkén meghódított minden hegyet-völgyet.
Szabadon szárnyalva repült a magasba.
Az aranyló nappal, a télből a tavaszba.

Ő volt a fényhozó mindegyik hajnalon.
Véle egy magasabb szellemi tartalom.
Benne él mindig az Igazság szelleme.
Tiszta a lelke és tiszta a jelleme.

Nincsenek körötte fekete fellegek.
Övé a világ, a morajló tengerek.
Mégis sötét árnyak lestek rá az égből.
Karvalyok támadtak a süvítő szélből.

Kampós csőreikkel szárnyaiba vájtak.
Belémartak mélyen, aztán tovaszálltak.
Feküdt lent a porban, mély fájdalmat érzett.
Mi lesz így párjával? Szíve, lelke vérzett.

Tudta, hogy a gonosz párjára tör nyomban.
Mi lesz kedvesével büszke Turulhonban?
Eközben a párja férjeurát leste.
Reá köszöntött a sűrű, sötét este.

Motoszkálást hallott a susogó szélben.
Izzó szemek lestek rá a sötét éjben.
Hangos rikácsolás verte fel a csendet.
Sátáni kacaj volt, majd hirtelen csend lett.

Ezután a párja lecsapott az égből.
Vissszatért csapzottan, csöpögött a vértől.
Ekkor a karvalyok rájuk csaptak nyomban.
Véres háború dúlt büszke Turulhonban.

A Turulok vállvetve harcoltak keményen.
Irtották a karvalyt büszkén és serényen.
Nagy volt a túlerő, de hullottak a férgek.
Menekültek gyáván, s repültek az égnek.

Maradt két nagy madár, de véres volt a szikla.
Egyikük élete már csak piciny szikra.
Párja ápolgatta, s mély fájdalmat érzett.
Mellette virrasztott míg az el nem vérzett.

Imádta a párját, s örökké szerette.
Testét egy sziklának tövébe temette.
Lehulló könnyei patakként ömlöttek.
Isten, s az angyalok miért így döntöttek?

Könnyeiből így egy rózsa kivirágzott.
A virágból feltámadt ki reá vigyázott.
Kitört a sírjából, egy másik világból.
Életre kelhetett a rózsavirágból.

Támadt a rózsából egy csodás nagy madár.
Élet és halál közt számára nincs határ.
Százszorta erősebb, százszorta keményebb.
Véle a nagyvilág nem lehet szegényebb.

Szerelmes párjára borultak szárnyai.
Soha nem bánthatnak pokolnak árnyai.
Óvlak és vigyázlak, Te vagy a mindenem.
Nem adok túl soha legnagyobb kincsemen.

Tiéd az országom, Tiéd a végtelen.
Tiéd a szerelmem, Tiéd az életem.
Nem győzhetnek rajtam rút gonosz karvalyok.
Táltosként repülve szél szárnyán nyargalok.

Karvalyok hadait széttépem százfelé.
Győztesen állok a Teremtő Úr elé.
Egy sötét éjszakán megölt a viadal.
Mégis a miénk az elsöprő diadal.

Ekkor megjelentek a karvalyok az égen.
Aljas szándékukkal, ugyanúgy mint régen.
Pokolnak serege, sötétség árnyai.
Suhogtak felettük gonoszság szárnyai.

Feljött a fényes Nap, eljött a virradat.
Itt van az új hajnal, utolsó pillanat.
Napsugár ragyogott Turulok fészkére.
Magasból nézett le karvalyok vétkére.

Két bátor nagy madár harcolt ott keményen.
Irtották a karvalyt büszkén és serényen.
Ekkor a fényes Nap ki őket vigyázta.
Karvalyok népére lángjait kihányta.

Lángpallos égette gonoszok seregét.
Nem maradt számukra sehol sem menedék.
Isten hát reájuk eképpen vigyázott.
A gonosztól megmentve az egész világot.

Gyűlöllek!

Lelkemnek legmélyén te vagy a méreg.
Te vagy a pusztító, ártalmas féreg.
Te vagy kit gyűlölök, s lelkemet bántja.
Te vagy ki legmélyebb sebeim szántja.
Te vagy a fájdalom, hazugság, ármány.
Kinek a szíve csak fekete kátrány.
Gyűlöllek, megvetlek ameddig élek.
Fejedre pusztító átkokat kérek.
Minden kis értékem hamuvá égett.
Mindegyik álmom már rongyos és tépett.
Sohasem felejtem mit tettél velem.
Lelkemnek legmélyén gyűlölet terem.
Megbocsájtani ezt nem lehet soha.
Vigyen a pokolba Szent Mihály lova!
Mikor rád gondolok szikrázik szemem.
Ökölbe szorítom mind a két kezem.
Ez a mély gyűlölet sohasem felejt.
Nem voltál te sem más csakis egy selejt.
Aljas kis ribanc, a sötétség lánya.
Te vagy az alvilág mocskos kis árnya.
Vár reád lent már a pokolnak mélye.
Ahová nem jut a napsugár fénye.
Térj vissza, vár lent már apád és anyád!
Együtt lesz végre a tahó kis család.
Takarítsd el magad, nem kell itt szemét!
Mindig csak foglaltad valaki helyét.
Nesze hát itt van egy seprű és lapát.
Messzire utazol, csomagolj kaját!
Takarítsd el magad, várnak rád nagyon!
Ha nem mész magadtól, én csaplak agyon.
Ülj rá a seprűre, repülj el messze!
Enyém a napvilág, tiéd az este.
Örökkön-örökké gyűlöllek Mária!
Gyötörjön mindig a fekete mágia!
Üldözzön messzire, kínozzon téged!
Tépje ki szívedet, ontsa ki véred!
Talán már lehet, hogy mindennek vége.
Nem tudom mi lesz a gyűlölet bére.
Kihalt a szeretet, nincs is már helye.
Messzire vitte az elmúlás szele.

Nézz át ide!

http://obuda.5mp.eu

Zuhanás

Zuhanok a végtelenbe, zuhanok a mélybe.
Zuhanok az ürességbe, a fekete éjbe.
Beszippantott a nagy semmi, suhanok a szélben.
Várnak rám a sötét árnyak odalent a mélyben.

Lezuhantam, összetörtem, fekszem lenn a porban.
Rég nem az az ember vagyok aki egyszer voltam.
Gondolkodom a múltamon, emlékeim fájnak.
Fejem fölött így az évek lassan tovaszállnak.

Száll az idő mint egy madár, suhannak az évek.
Egyszer tudom vége lesz és nyugovóra térek.
Oly egyhangú ez a világ, nem túl jó a porban.
Sokan vannak még előttem a végtelen sorban.