Turul feltámadás

Egyszer volt hol nem volt a sziklás bérceken.
Fészkelt egy nagy madár büszkén és délcegen.
Fészkében üldögélt, párját visszavárta.
Miközben a társa a fellegeket járta.

Bejárta az eget, bejárta a földet.
Büszkén meghódított minden hegyet-völgyet.
Szabadon szárnyalva repült a magasba.
Az aranyló nappal, a télből a tavaszba.

Ő volt a fényhozó mindegyik hajnalon.
Véle egy magasabb szellemi tartalom.
Benne él mindig az Igazság szelleme.
Tiszta a lelke és tiszta a jelleme.

Nincsenek körötte fekete fellegek.
Övé a világ, a morajló tengerek.
Mégis sötét árnyak lestek rá az égből.
Karvalyok támadtak a süvítő szélből.

Kampós csőreikkel szárnyaiba vájtak.
Belémartak mélyen, aztán tovaszálltak.
Feküdt lent a porban, mély fájdalmat érzett.
Mi lesz így párjával? Szíve, lelke vérzett.

Tudta, hogy a gonosz párjára tör nyomban.
Mi lesz kedvesével büszke Turulhonban?
Eközben a párja férjeurát leste.
Reá köszöntött a sűrű, sötét este.

Motoszkálást hallott a susogó szélben.
Izzó szemek lestek rá a sötét éjben.
Hangos rikácsolás verte fel a csendet.
Sátáni kacaj volt, majd hirtelen csend lett.

Ezután a párja lecsapott az égből.
Vissszatért csapzottan, csöpögött a vértől.
Ekkor a karvalyok rájuk csaptak nyomban.
Véres háború dúlt büszke Turulhonban.

A Turulok vállvetve harcoltak keményen.
Irtották a karvalyt büszkén és serényen.
Nagy volt a túlerő, de hullottak a férgek.
Menekültek gyáván, s repültek az égnek.

Maradt két nagy madár, de véres volt a szikla.
Egyikük élete már csak piciny szikra.
Párja ápolgatta, s mély fájdalmat érzett.
Mellette virrasztott míg az el nem vérzett.

Imádta a párját, s örökké szerette.
Testét egy sziklának tövébe temette.
Lehulló könnyei patakként ömlöttek.
Isten, s az angyalok miért így döntöttek?

Könnyeiből így egy rózsa kivirágzott.
A virágból feltámadt ki reá vigyázott.
Kitört a sírjából, egy másik világból.
Életre kelhetett a rózsavirágból.

Támadt a rózsából egy csodás nagy madár.
Élet és halál közt számára nincs határ.
Százszorta erősebb, százszorta keményebb.
Véle a nagyvilág nem lehet szegényebb.

Szerelmes párjára borultak szárnyai.
Soha nem bánthatnak pokolnak árnyai.
Óvlak és vigyázlak, Te vagy a mindenem.
Nem adok túl soha legnagyobb kincsemen.

Tiéd az országom, Tiéd a végtelen.
Tiéd a szerelmem, Tiéd az életem.
Nem győzhetnek rajtam rút gonosz karvalyok.
Táltosként repülve szél szárnyán nyargalok.

Karvalyok hadait széttépem százfelé.
Győztesen állok a Teremtő Úr elé.
Egy sötét éjszakán megölt a viadal.
Mégis a miénk az elsöprő diadal.

Ekkor megjelentek a karvalyok az égen.
Aljas szándékukkal, ugyanúgy mint régen.
Pokolnak serege, sötétség árnyai.
Suhogtak felettük gonoszság szárnyai.

Feljött a fényes Nap, eljött a virradat.
Itt van az új hajnal, utolsó pillanat.
Napsugár ragyogott Turulok fészkére.
Magasból nézett le karvalyok vétkére.

Két bátor nagy madár harcolt ott keményen.
Irtották a karvalyt büszkén és serényen.
Ekkor a fényes Nap ki őket vigyázta.
Karvalyok népére lángjait kihányta.

Lángpallos égette gonoszok seregét.
Nem maradt számukra sehol sem menedék.
Isten hát reájuk eképpen vigyázott.
A gonosztól megmentve az egész világot.