Három kis rigó

Három kis rigó fütyül egy ágon.
Egyikük mondja: Kukacra vágyom.
Másikuk folytatja: Én morzsát ennék.
Mazsolás kaláccsal, oly boldog lennék.

Mit mond a harmadik? Repüljünk srácok!
Ott lent a tisztáson kukacot látok.
Ízletes hernyókat, olajos magot.
Aztán a patakból iszunk egy nagyot.

Három kis rigó a tisztásra szállott.
Odalent lesben egy kismacska állott.
Ráugrott egyikre, készült már enni.
Oly nehéz manapság rigónak lenni.

Másik két madárka barátját védte.
Csípte a macskát, ahol csak érte.
A macska nyávogott, eljött a veszte.
Elrepült tőle a kismadár teste.

Megszökött onnan a három kis madár.
Csipogták: Bennünket nem fog a halál.
Retteghet tőlünk mindegyik macska.
Megcsípjük, s úgyis csak nyávog a csacska.

Jöhetne róka, vagy dörmögő medve.
Testünkből enni? Nem lenne kedve.
Csípnénk az orrát, marnánk a szemét.
Mindegyik nyüszítve fogná a fejét.

Ha bele szaladna három kis csőrbe.
Örökre sírhatna, hogy húzták tőrbe.
A rigók harcosak, erősek, bátrak.
Hegyes kis csőrükkel, csípnek és vágnak.

Repültek dalolva, leszállt az este.
Három kis rigónak fáradt a teste.
Pihés kis madárkák ülnek egy ágon.
Álomba szédítő, ringató ágyon.

Álmukban csillámlik, ragyog egy folyó.
Partján meg iszogat három kis tojó.
Csicsergő jószágok, csak rájuk várnak.
Ezért a kis hősök elébük állnak.

A tojók fürdenek ezernyi bókban.
Összeforr csőrük egy szerelmes csókban.
Álmukban teljesül mindegyik vágyuk.
Otthonos fészek a hitvesi ágyuk.

Picike fiókák fészküknek alján.
Csipogva dalolják apjuknak balján.
A rigók erősek, harcosak, bátrak.
Hegyes kis csőrükkel csípnek és vágnak.

A sötétség követe

Sötétben csapkodó suhogó szárnyak.
Kövek közt bujdosó, suttogó árnyak.
Libbenő-lebbenő, átlátszó lények.
Figyelő szempárként picike fények.

Kippenő-koppanó, csoszogó lábak.
Vénséges tölgyeken, recsegő ágak.
Denevér cincog a vaksötét éjben.
Cikázik vadul, a susogó szélben.

Farkasok dalára ébred az erdő.
Lassanként elszáll egy fekete felhő
Ezüstös telihold sugarát hinti.
Fekete seregét magához inti.

Fák közt egy bagoly felhuhog sírva.
A sötétség követét életre hívja
Ébredj fel sírodból, támadj fel végre!
Tekints a holdra, a csillagos égre!

Mássz ki a föld alól, tiéd az éjjel!
Táplálkozz hússal, telítkezz vérrel!
Mozog egy földhalom, ébred a halál.
Jaj annak akit az útjában talál.

Elindult messzire, retteg a világ.
Amerre vándorol hervad a virág.
Lábának nyomában pusztul az élet.
Zsákjában ezernyi szenvedő lélek.

Elvitte őket a pokolnak árnya.
Mindüket örökös szenvedés várja.
Akit csak elkapott, kínlódik sírva.
Hajnalban visszatér vélük a sírba.

Keresztfán

Cipeled bűnödet,
hordozod kereszted.
Görcsösen markolod,
soha nem ereszted.

Örökös vágyódás,
végzetes vonzalom.
Válladat elnyomó,
fájdalmas borzalom.

Reá vagy feszítve,
Te vagy az áldozat.
Rablánchoz kötözve,
álmodod álmodat.

Bezárod önmagad,
építed váradat.
Rád hull a kőhalom,
akár az áradat.

Jéghideg kövek közt
jól el vagy temetve.
Reá vagy feszítve,
mélyen a keresztre.

Szeretnél lemászni,
unod már sorsodat.
Átgázolt lelkeden,
akár a gyorsvonat.

Városi forgatag

Lüktet a forgalom, rajzik a város.
Szívom a szmogot mi tüdőmre káros.
Mindenki mogorva, mindenki futna.
Lassabban biztosan előbbre jutna.

Sietve lökdösik egymást az utcán.
Taposnak lábamon, s egymásnak cuccán.
Mogorva emberek mennek a sorban.
Birkaként bégetve, füstben és porban.

Minden nap vívják a koromban harcuk.
Sötéten bámul a goromba arcuk.
Utálják egymást, a másiktól félnek.
Együtt a piszokban, mocsokban élnek.

Amikor megunom várnak a hegyek.
Kimegyek oda, hogy bolond ne legyek.
Eltűnök gyorsan az erdőnek mélyén.
Lógatom lábam a szikláknak szélén.

Tudom, hogy itt a nyár, szabad is leszek.
Nem fognak zavarni aljas kis kezek.
Egymással vívnak majd, le lesznek kötve.
Picike porondon egymásnak lökve.

Elmegyek messzire, vár rám a Balaton.
Ülök a vonatra, veszem a kalapom.
Jéghideg sör mellett süttetem hasam.
Fürdök a habokban, jólérzem magam.

Oly jó lesz ettől a várostól messze.
Enyém lesz mindegyik reggel és este.
Az fog csak bántani, vissza kell térnem.
Tudom, hogy életem köztük kell élnem.

Mégiscsak vannak itt gyönyörű hegyek.
Ahová megyek, hogy bolond ne legyek.
Eltűnök gyorsan az erdőknek mélyén.
A lombok közt pihenek, szakadék szélén.

Kocsmának mélyén

Kocsmának mélyén hangos a nóta.
Egy asztalnak szélén surran a róka.
Tombol a buli, oly nagy az öröm.
Csapkodunk harsányan, borul a söröm.

Elfolyó sörömre két szemem tapad.
Szomorú arcomon könnypatak fakad.
Hozzatok másikat, szomjan ne vesszek!
Szikkadtan, szárazon össze ne essek.

Hozzák a piámat, nagy már az öröm.
Szomjasan kortyolom jéghideg söröm.
Csörög a telefon, rámszól a sárkány.
Röpüljek haza a szeleknek szárnyán.

Édes kis jószágom, picike lelkem!
Nem megyek haza míg dugig nem teltem.
Ülj rá egy seprűre, szállj fel az égbe!
Körözgess sokáig, ne gyere még le!

Tüzet is okádhatsz picike sárkány.
Lóbázd a lábad a felhőknek hátán!
Én lent a kocsmában iszom a söröm.
Sok itt a haver és nagy ám az öröm.

Álmodom

Ringó csípő, feszes mellek.
Hűséges lány, csak én kellek.
Ártatlan arc, szőke tincsek.
Sosem láttam ilyen kincset.
Hosszú combját körém fonja.
Nincsen vélem semmi gondja.
Nem hisztizik, nagyon kedves.
Mosolyog rám, ajka nedves.
Kispárnámat ölelgetem.
Fáradt szemem, törölgetem.
Felébredtem, eltűnt kincsem.
Ilyen nő a földön nincsen!

A félelem születése

Telihold világít, csodás az éj.
Hegyek és völgyek közt süvít a szél.
Denevér cikázik, bagoly rikolt.
Dohos sír mélyében fekszik egy holt.

Mohos fák recsegnek, süvölt a szél.
Vibrál a holdsugár, remeg a fény.
Felhőt húz magára, bújik a Hold.
Vaksötét éjjelen ébred a holt.

Koporsó csikordul, a föld kopog.
Valami odalent recseg-ropog.
Pokloknak mélyéből jő a halál.
Menekülj mielőtt reád talál!

Dohos sír mélyéből felcsap a tűz.
Eláraszt mindent a kénköves bűz.
Rothadó hús szagát hozza a szél.
A feltámadt gonosz most útjára kél.

Leszállt a faluba, prédára vár.
Rettegnek mindenütt amerre jár.
Emberre vadászik, vágya a vér.
Menekül mindenki aki csak él.