Hisztis vagy

Hisztis vagy Te drágám, mert ilyen az éned.
Hisztis vagy Te cicu, ha rádtör a migréned.

Hisztis vagy Te édes, mert megjött a vérzés.
Hisztis vagy galambom, hisz rádtört ez az érzés.

Hisztis vagy azért is, mert eljött a reggel.
Hisztis, mert kértelek, hogy a hisztit tedd el.

Hisztis vagy, mert megint megszidott a főnök.
Hisztis, mert a boltban rádnéztek az őrök.

Hisztis vagy mókuskám, mert anyukád letolt.
Hisztis vagy csillagom, mert a szomszéd beszólt.

Hisztis vagy azért is, mert megnéztek az utcán.
Hisztizel ok nélkül, egy másik nő cuccán.

Hisztizel most azért, mert rádszállt egy bogár.
Hisztizel, mert nincsen az asztalon homár.

Hisztizel, mert kosz van, hisztizel mert élek.
Ne hisztizz már folyton, kis nyugalmat kérek!

Nem bírom már drágám, az állandó hisztit.
Inkább benyakalok, egy liternyi whiskeyt.

Iszogatom némán, majd eldőlök halkan.
Részeg disznó leszek, és hisztizhetsz rajtam.

Ébredj!

Nem veszed észre, hogy irányítanak?
Az agyadba beoltott, betáplált szavak.
A képernyőt bámulod s így szívod magadba,
önmagad teljesen tagadva s feladva.
Véleményed saját, vagy amit beszélnek?
Mivé lett életed, hová tűnt reményed?
Egy saját gondolat mely lelkedet hajtja.
Nem vagy megvezetve? Gondolkodj el rajta!
Nem veszed észre, hogy hiába van szavad?
Meghallgat valaki? Így sem leszel szabad.
Üres tekintetük a képernyőt nézi,
a hazugságot saját igazának véli.
Mert vannak, kik azt hiszik mit beléjük beszélnek,
közben a valódi igazságtól félnek.
Nem látsz? Hiába nézel?
Elkábítanak tejjel és mézzel?
Hát hol van a kánaán mit belédbeszéltek?
Hol van az édenkert, való lett reményed?
Hol van hát? Nézz körül! Látod?
Hová lett szerelmed és igaz barátod?
Ki maradt melletted? Ki áll ki most érted?
Úgy történt e minden ahogyan Te kérted?
Ne hazudj magadnak! Magadnak soha.
Nem látod e világ miért oly mostoha?
Most mit érzel? Szabad vagy,
vagy rabszolga lélek?
Dolgozol naphosszat s mennyi a béred?
Annyit sem mondanak, hogy köszönöm szépen!
Úgy van mint gondoltad, vagy pedig másképpen?
Önmagad vagy vajon, vagy átgyúrtak, formáltak?
Szabad vagy teljesen, vagy kalitkába zártak?
Vége az álomnak ébredj fel végre,
lépj ki a sötétböl a vakító fénybe!
Szakítsd ki szellemed az elképzelt világból,
s ne engedj befolyást ebből az irányból!
Nézz körül újra és nyisd ki a szemed!
A nagyvilág újra kitárul neked.
Szabad akarsz lenni? Valóban szabad?
Ne hallgass szavukra, szakítsd el magad!
Legyen már végre egy önálló gondolat,
ne legyél rabszolga, irányítsd sorsodat!
Legyen saját hited, saját véleményed.
Valóra válthatnád álmodat, reményed.
Szabadon szárnyalni vagy szolgaként élni?
Mi éri meg jobban? Az igazságtól félni?
Gondolkozz! Megéri? Élet így az élet?
Csak élő halott vagy, üres és kiégett.
Mert mindent elhiszel amit csak mondanak,
sziszegő kígyóként lelkedbe rontanak.
Szívedbe mérgükkel mélyen belemarnak,
zombiként azt teszed amit csak akarnak.
Ébresztő soraim ezennel lezárom.
Ébredj hát magadra! VÉGETÉRT AZ ÁLOM.

Azt mondjátok?

Gyönyörű nektek a másság?
Én is másra vágyom.
Sajnos ezen a világon,
mindez csak egy álom.

Vágyom rég egy szebb jövőre,
tiszta Magyar földre.
Vágyom mindig három színre,
piros-fehér-zöldre.

Vágyom rég egy szép hazára,
mely erkölcsös, tiszta.
Hol nem rázza a hátsóját,
Józsi meg a Pista.

Vágyom rég, hogy legyenek még,
tiszta Magyar lányok.
A liberális felfogástól,
öklendezve hányok.

Vágyom rég, hogy visszakapjuk,
mit elvettek tőlünk.
Vágyom rég, hogy ne nyúzzák,
a sorstalanok bőrünk.

Vágyom, hogy az élősködők,
menjenek már haza.
Vágyom, hogy a Magyaroknak,
legyen végre szava.

Vágyom, hogy a fizetésből,
normálisan éljek.
Vágyom rá, hogy legyenek már,
tisztességes bérek.

Vágyom, hogy ne hazudjanak,
nékünk reggel-este.
Mit gyermekemnek tanítanak,
végre igaz lenne.

Ha végre nem a bűnözőket,
védenék a jogok.
Ha a gyermekem kezébe,
nem nyomnának drogot.

Vágyom, hogy a ferde hajlam,
ne lehessen példa.
Vágyom, hogy a médiákban,
ne ez legyen téma.

Gyermekeket csakis tiszta,
párok neveljenek.
Végre minden hulladékot,
félre seperjenek.

Vágyom, hogy az őseinknek,
szava legyen törvény.
Aki mindezt meggyalázza,
húzza le az örvény.

Tiszteljék a jelképeink,
a Turul újra szálljon.
Isten elé minden Magyar,
tisztán, büszkén álljon.

Azt mondod, hogy szép a másság?
Hát én mást akarok!
Ne határozzák meg sorsom,
drogos sorstalanok!!!

Nyári emlék

Emlékszem egy tiszta tóra,
egy rég elmúlt nyárra.
Annyi szépre, annyi jóra,
s egy gyönyörű lányra.

Emlékszem a tó ezüstös,
csillogó tükrére.
Emlékszem a sugarakra,
a fényes Nap tüzére.

Emlékszem a fenyvesekre,
a susogó fákra.
Emlékszem a szarvasokra,
és az őzgidákra.

Emlékszem egy sziklás bércre,
és egy magaslesre.
Ott gyönyörű a naplemente,
a holdfényes este.

Emlékszem egy nyaralásra,
két gyönyörű hétre.
Kiégetten, álmodozva,
gondolok a szépre.

Olyan rég volt, oly szép volna,
hogy ha újra lenne.
Álmaimban régi énem,
újra odamenne.

Nagyon szép volt, gyönyörű volt,
de már eltűnt végleg.
Ma már üres luftballonként,
elrepült az égnek.

Messze-messze szálldogál már,
rég egy más világban.
Szirmot bont a fellegekben,
színes vadvirágban.

Ejtőernyő hull a földre,
amely csak egy pihe.
Kővé dermedt mindörökre,
egy embernek szíve.

Kiégett kis kődarabként,
gurul lassan körbe.
Ide-oda veti a sors,
útja rögös, görbe.

Fel! Támadunk!

Feltámadunk porainkból.
Hősök jönnek sorainkból.
Feltámadunk hamvainkból.
Erő árad szavainkból.

Főnixként, most újra élünk.
Visz előre ősi vérünk.
Csak előre, sosem hátra.
Bennünk népünk ősi lángja.

Feltámadunk, mint egy parázs.
Visz minket, egy ősi varázs.
Turulként szállunk a széllel.
Felragyogó napsütéssel.

Égi tűz, amelyre nézünk.
Nyugovóra sosem térünk.
Járjuk utunk, s világítunk.
Látóhatárt kitágítunk.

Vagyunk mi, egy pici lámpás.
Égi utunk sosem csámpás.
Feltámadunk, mint egy eszme.
Szép hazánk még nincs elveszve.

Itt vagyunk, mint égi pára.
Édes Istenünknek hála.
Leszállunk, akár a harmat.
Megfojtjuk-e rút hatalmat.

Elárasztjuk vizeinkkel.
Tiszta, büszke szíveinkkel.
Rájuk törünk, mint a tenger.
Vélünk tart, ki Magyar ember.

Mint a tenger, szétáradunk.
Harcolunk, míg meg nem halunk.
Riadót fúj büszke dalunk.
Testvéreim! Fel! Támadunk!

Galambszerelem

Egy réges régi bérház pókhálós padlásán,
beragyog a napfény a cserepek nyílásán.
Egy picike galambra világít sugára,
ki fészkén üldögél s így vár az urára.
Négy pici tojáson őrködik szerényen,
puha kis testével védi azt serényen.
Szerelmét fészkébe nagyon visszavárja,
egyszer csak hazatér édes pici párja.
Visszatér boldogan fészkéhez sebtében,
csókot ád néki a kedvese reptében.
Nézi az otthonát renben van e minden,
s búgja a párjának hazaértem kincsem.
Hoztam én galambom éltető magokat,
szedtem fel morzsákat, kicsiket-nagyokat.
Add ide a csőröd, s csókkal adom néked,
hiszen véled kis galambom gyönyörű az élet.
Azután elrepül sebesen szárnyalva,
féktelen örömét kicsit sem árnyalva.
Repül a szél szárnyán, s leszáll egy kis téren.
Kenyérmorzsát csipeget, hogy ne maradjon éhen.
Arra jár egy csúzlis fiú s megcélozza testét,
sajnos ez a szegény pára nem él még egy estét.
Megcélozza és meglövi, majd egy pici élet,
az emberi gonoszságtól ily könnyen ér véget.
Ezalatt fent a padláson anyja tolla alatt,
megreped egy pici tojás és új élet fakad.
Előbújik a világra egy picike galamb,
édesanyja dédelgeti mert a szíve arany.
Nemsokára jön apukád édes pici kincsem,
nem is tudja szegény pára, hogy az meghalt, nincsen.
Szeretgeti fiókáját ki régóta vágya,
s halott párját galambszíve vissza-visszavárja.
Pici lelke nem gondolja mi történt a téren,
nincs többé ki magokat hoz, hogy ne maradjon éhen.
Megy az idő, telik-múlik s beköszönt az este,
egy kis galamb ül a tetőn az ő párját lesve.
Nem jött haza ma éjszaka édes pici párom,
nem tudom, hogy merre lehet, de én visszavárom.
Érkezik egy másik galamb s bánatosan súgja,
a Te párod pici gerle átköltözött túlra.
Meglőtte egy gonosz gyermek s eltávozott lelke,
de szívünkben örökké él, s nem lesz elfelejtve.
Sírdogál a piciny galamb, szemeiben könnyek,
nehéz kő van a szívemen amely nem lesz könnyebb.
Visszatérek hát fészkembe apró fiókámhoz,
hazatérek édes pici három tojáskámhoz.
Ezalatt a padlástérben ugyanezen éjjel,
három pici tojáska tört darabokra széjjel.
Meglazult egy tetőcserép fent az egyik lécen,
ráesett a tojásokra s egy sem maradt épen.
Egyetlen egy kis fióka aki tovább élhet,
akiért az anyja szíve aggódhat és éghet.
Csak egy pici kit elkerült a szörnyűséges végzet,
aki még a szüleinek nyomdokába léphet.
Visszatér az anyja s látja mi történt míg elment,
újabb könnyek bújtak elő, mit szárnyával elkent.
Korán reggel kint a tetőn szomorúan búgta,
nem kezdhetek új életet, nem is vágyom újra.
Éhes az én kis fiókám, el kell most hát mennem,
hozok ételt kicsinyemnek s nékem is kell ennem.
Elszállt hát a messzeségbe, de fent a padláson,
egy nagy cirmos lopakodott fel a gerendákon.
Elkapta a kis fiókát és felfalta nyomban,
ürességet hagyva fent a pici galamb honban.
Hazatért az anyagalamb s szomorúan látta,
azt amit a gonosz cirmos neki hagyott hátra.
Egy-két vércsepp, s pár tollpihe ami hátramaradt,
az anyagalamb pici szíve végleg meg is szakadt.
Értelmetlen lett az élet mert akit csak szeret,
angyalként a mennyországban van a felhők felett.
Így merengett kis fészkében búsan, egymagában,
míg fény támadt, angyali fény a szürke félhomályban.
Megjelent ott pici párja és magához hívta,
galambszíve ezt a terhet nem sokáig bírta.
Abbamaradt dobogása, s párjához szállt lelke,
végre újra egyesültek a múltat elfelejtve.
Négy kis lélek várt reájuk a csillagok között,
hová piciny galamblelkük végleg elköltözött.
Az ő lelkük belebegett az aranyló fénybe,
és ennek a történetnek vége, fuss el véle!

Szilánk vagyok

Szilánk vagyok én másoknak szemében,
ki fájdalmas könnyekkel szemeket mos.
Egy picike szilánk, mely mást mutat nékik,
s a hazugság helyett csak igazat hoz.
Picike kis szilánk mely bántja a szemüket,
mely mélyre bejutva karcol és sért.
Picurka szemüveg mely segít a látásban,
felnyitja szemedet s mutat egy célt.
Könnypatak árad a megsértett szemekből,
mossa a bejutott szennyet, a koszt.
Tisztul a látásod, letisztul a világ,
talán majd megérted Te is ott most.
Talán majd meglátod, talán majd megérzed,
amit a kis szilánk szólni akar.
Talán majd felébredsz, talán majd átlátod,
amit a szenny tőled rég eltakar.
Nyisd ki a szemeid
s talán majd kitisztít a mindent elöntő könnyzivatar.
Talán a könnyárral kijövök kimosva,
s nem vár majd reánk a bús ravatal.