Hajrá Kerület!

Múlik az idő, telnek az évek.
Kercsi az Isten, Kercsi az élet.

Kék-fehér mezben, régesrég vagyunk
Ideköt hűségünk, szívünk és agyunk.

Miénk e pálya, miénk e város.
Csapatunk győzni fog, akár egy táltos.

Visszatér újra, ragyogó fényünk.
Soha nem veszítünk, soha nem félünk.

Fejünkön korona, kezünkben kupa.
Nyakunkban érem, kezünkben duda.

Fújjuk a világba, csak győzni fogunk!
Soha el nem tűnünk, soha nem fogyunk.

Bajnok lesz végre a kék-fehér gárda.
Vár ránk a kocsma, vár ránk a csárda.

Isszuk a söröket, daloljuk bátran.
A Kerület győzött, ahogyan vártam.

Hívó szó

Csíp, vág, szúr a dér.
Oly jéghideg a tél.
Zúg, búg, zeng a szél,
Egy farkas útra kél.

A holdfény felragyog.
Minden megfagyott.
Itthon én vagyok.
Semmit nem hagyok.

Cseng, bong, peng a dal.
Szól és hív a faj.
Köztünk semmi fal.
Nem lesz semmi baj.

Dobban minden szív.
E dallam harcba hív.
Kört áll, mint egy ív.
A szabadságért vív.

Visz, hajt, űz a vér.
Lelkünk egybe ér.
Egy az út, egy a cél.
Nem győz le a tél.

A falka körbe áll.
Hangjuk égbe száll.
Egy az ország, egy a vár.
Nem borít be sár.

Az erdő szép hazánk.
Éltet földanyánk.
Szellem ősapánk.
Büszkén néz le ránk.

Falkánk összefog.
Az ellen összerogy.
Népünk egyre fogy.
Mégis győzni fog!

Balsors

Magasban szállok egy berregő gépen.
A felhőkkel úszó, ragyogó égen.
Szárnyal a sorsom, akár egy madár.
Mégis a fájdalom lelkembe talál.

Fekete felhő úszik az égen.
Bele is száguld a repülőgépem.
Dobálja vihar, és villám csap belé.
Zuhan a gépem az anyaföld felé.

Odalenn fekete alakok várnak.
Lelkemet gyötrik a rút, sötét árnyak.
Borzalmak kapuján belépnek vélem.
Fájdalmas sorsomat kínok közt élem.

Három kis rigó

Három kis rigó fütyül egy ágon.
Egyikük mondja: Kukacra vágyom.
Másikuk folytatja: Én morzsát ennék.
Mazsolás kaláccsal, oly boldog lennék.

Mit mond a harmadik? Repüljünk srácok!
Ott lent a tisztáson kukacot látok.
Ízletes hernyókat, olajos magot.
Aztán a patakból iszunk egy nagyot.

Három kis rigó a tisztásra szállott.
Odalent lesben egy kismacska állott.
Ráugrott egyikre, készült már enni.
Oly nehéz manapság rigónak lenni.

Másik két madárka barátját védte.
Csípte a macskát, ahol csak érte.
A macska nyávogott, eljött a veszte.
Elrepült tőle a kismadár teste.

Megszökött onnan a három kis madár.
Csipogták: Bennünket nem fog a halál.
Retteghet tőlünk mindegyik macska.
Megcsípjük, s úgyis csak nyávog a csacska.

Jöhetne róka, vagy dörmögő medve.
Testünkből enni? Nem lenne kedve.
Csípnénk az orrát, marnánk a szemét.
Mindegyik nyüszítve fogná a fejét.

Ha bele szaladna három kis csőrbe.
Örökre sírhatna, hogy húzták tőrbe.
A rigók harcosak, erősek, bátrak.
Hegyes kis csőrükkel, csípnek és vágnak.

Repültek dalolva, leszállt az este.
Három kis rigónak fáradt a teste.
Pihés kis madárkák ülnek egy ágon.
Álomba szédítő, ringató ágyon.

Álmukban csillámlik, ragyog egy folyó.
Partján meg iszogat három kis tojó.
Csicsergő jószágok, csak rájuk várnak.
Ezért a kis hősök elébük állnak.

A tojók fürdenek ezernyi bókban.
Összeforr csőrük egy szerelmes csókban.
Álmukban teljesül mindegyik vágyuk.
Otthonos fészek a hitvesi ágyuk.

Picike fiókák fészküknek alján.
Csipogva dalolják apjuknak balján.
A rigók erősek, harcosak, bátrak.
Hegyes kis csőrükkel csípnek és vágnak.

A sötétség követe

Sötétben csapkodó suhogó szárnyak.
Kövek közt bujdosó, suttogó árnyak.
Libbenő-lebbenő, átlátszó lények.
Figyelő szempárként picike fények.

Kippenő-koppanó, csoszogó lábak.
Vénséges tölgyeken, recsegő ágak.
Denevér cincog a vaksötét éjben.
Cikázik vadul, a susogó szélben.

Farkasok dalára ébred az erdő.
Lassanként elszáll egy fekete felhő
Ezüstös telihold sugarát hinti.
Fekete seregét magához inti.

Fák közt egy bagoly felhuhog sírva.
A sötétség követét életre hívja
Ébredj fel sírodból, támadj fel végre!
Tekints a holdra, a csillagos égre!

Mássz ki a föld alól, tiéd az éjjel!
Táplálkozz hússal, telítkezz vérrel!
Mozog egy földhalom, ébred a halál.
Jaj annak akit az útjában talál.

Elindult messzire, retteg a világ.
Amerre vándorol hervad a virág.
Lábának nyomában pusztul az élet.
Zsákjában ezernyi szenvedő lélek.

Elvitte őket a pokolnak árnya.
Mindüket örökös szenvedés várja.
Akit csak elkapott, kínlódik sírva.
Hajnalban visszatér vélük a sírba.

Keresztfán

Cipeled bűnödet,
hordozod kereszted.
Görcsösen markolod,
soha nem ereszted.

Örökös vágyódás,
végzetes vonzalom.
Válladat elnyomó,
fájdalmas borzalom.

Reá vagy feszítve,
Te vagy az áldozat.
Rablánchoz kötözve,
álmodod álmodat.

Bezárod önmagad,
építed váradat.
Rád hull a kőhalom,
akár az áradat.

Jéghideg kövek közt
jól el vagy temetve.
Reá vagy feszítve,
mélyen a keresztre.

Szeretnél lemászni,
unod már sorsodat.
Átgázolt lelkeden,
akár a gyorsvonat.

Városi forgatag

Lüktet a forgalom, rajzik a város.
Szívom a szmogot mi tüdőmre káros.
Mindenki mogorva, mindenki futna.
Lassabban biztosan előbbre jutna.

Sietve lökdösik egymást az utcán.
Taposnak lábamon, s egymásnak cuccán.
Mogorva emberek mennek a sorban.
Birkaként bégetve, füstben és porban.

Minden nap vívják a koromban harcuk.
Sötéten bámul a goromba arcuk.
Utálják egymást, a másiktól félnek.
Együtt a piszokban, mocsokban élnek.

Amikor megunom várnak a hegyek.
Kimegyek oda, hogy bolond ne legyek.
Eltűnök gyorsan az erdőnek mélyén.
Lógatom lábam a szikláknak szélén.

Tudom, hogy itt a nyár, szabad is leszek.
Nem fognak zavarni aljas kis kezek.
Egymással vívnak majd, le lesznek kötve.
Picike porondon egymásnak lökve.

Elmegyek messzire, vár rám a Balaton.
Ülök a vonatra, veszem a kalapom.
Jéghideg sör mellett süttetem hasam.
Fürdök a habokban, jólérzem magam.

Oly jó lesz ettől a várostól messze.
Enyém lesz mindegyik reggel és este.
Az fog csak bántani, vissza kell térnem.
Tudom, hogy életem köztük kell élnem.

Mégiscsak vannak itt gyönyörű hegyek.
Ahová megyek, hogy bolond ne legyek.
Eltűnök gyorsan az erdőknek mélyén.
A lombok közt pihenek, szakadék szélén.

Kocsmának mélyén

Kocsmának mélyén hangos a nóta.
Egy asztalnak szélén surran a róka.
Tombol a buli, oly nagy az öröm.
Csapkodunk harsányan, borul a söröm.

Elfolyó sörömre két szemem tapad.
Szomorú arcomon könnypatak fakad.
Hozzatok másikat, szomjan ne vesszek!
Szikkadtan, szárazon össze ne essek.

Hozzák a piámat, nagy már az öröm.
Szomjasan kortyolom jéghideg söröm.
Csörög a telefon, rámszól a sárkány.
Röpüljek haza a szeleknek szárnyán.

Édes kis jószágom, picike lelkem!
Nem megyek haza míg dugig nem teltem.
Ülj rá egy seprűre, szállj fel az égbe!
Körözgess sokáig, ne gyere még le!

Tüzet is okádhatsz picike sárkány.
Lóbázd a lábad a felhőknek hátán!
Én lent a kocsmában iszom a söröm.
Sok itt a haver és nagy ám az öröm.

Álmodom

Ringó csípő, feszes mellek.
Hűséges lány, csak én kellek.
Ártatlan arc, szőke tincsek.
Sosem láttam ilyen kincset.
Hosszú combját körém fonja.
Nincsen vélem semmi gondja.
Nem hisztizik, nagyon kedves.
Mosolyog rám, ajka nedves.
Kispárnámat ölelgetem.
Fáradt szemem, törölgetem.
Felébredtem, eltűnt kincsem.
Ilyen nő a földön nincsen!

A félelem születése

Telihold világít, csodás az éj.
Hegyek és völgyek közt süvít a szél.
Denevér cikázik, bagoly rikolt.
Dohos sír mélyében fekszik egy holt.

Mohos fák recsegnek, süvölt a szél.
Vibrál a holdsugár, remeg a fény.
Felhőt húz magára, bújik a Hold.
Vaksötét éjjelen ébred a holt.

Koporsó csikordul, a föld kopog.
Valami odalent recseg-ropog.
Pokloknak mélyéből jő a halál.
Menekülj mielőtt reád talál!

Dohos sír mélyéből felcsap a tűz.
Eláraszt mindent a kénköves bűz.
Rothadó hús szagát hozza a szél.
A feltámadt gonosz most útjára kél.

Leszállt a faluba, prédára vár.
Rettegnek mindenütt amerre jár.
Emberre vadászik, vágya a vér.
Menekül mindenki aki csak él.

Életeken át

Csobogok egy kis patakban, dalolok a köveken.
Csordogálok vidáman a hegyeken, s a völgyeken.
Befutok egy nagy folyóba, szerte-széjjel áradok.
Áttörök a medren túlra, sorsom ellen lázadok.

Elmosom ki utamba áll, áttöröm a gátakat.
Új időknek szavát viszem, én vagyok az áradat.
Elfogyott a lendületem, megállok a földeken.
Rájövök, hogy korlátaim, mindet át nem törhetem.

Rám ragyog a Nap sugara, felszállok a magasba.
A felhőknek fátyolában változok más alakba.
Esőcseppként szálldogálok, zuhanok a magasból.
Pocsolyává alakulok, sok kis cseppnyi alakból.

Szivárgok a föld mélyébe, szűk csatornák rejtenek.
Barlangoknak nyirkos mélyén, a sötétség eltemet.
Folydogálok szépen csendben, vékony vízér alakban.
Apró pici forrás fakad, egyszer csak az agyagban.

A fény felé török újra, ismét visz egy kis patak.
Kavicsokkal énekelve, az idő vélem elszalad.
Rohanok a nagy hegyekről, egy tiszta tó vár reám.
A medrében fürdik nyáron, rengeteg sok szép leány.

Megpihenek a medrében, élvezem az életet.
Úgy érzem, hogy célba értem, most már el nem tévedek.
Telik-múlik így az idő, otthonom a tiszta tó.
Beköszönt a hideg évszak, nagy pelyhekben hull a hó.

Fagyos a táj körülöttem, én is jéggé dermedek.
Befagytam az állóvízbe, fáj a szívem, szenvedek.
Úgy érzem, hogy nincs már jövőm, mégis lassan olvadok.
Öreg lettem, elfáradtam, szépen lassan sorvadok.

Reám süt a Nap sugára, szállok is az égbe már.
Viharfelhő zár magába, sok esőcsepp várva-vár.
Mennydörgéssel, villámlással zúdulok a világra.
Esőcseppként reá hullok, egy gyönyörű virágra.

Lefolyok a gyökeréhez, éltetem a virágot.
Szépségével beragyogja ezt az egész világot.
Aztán Ő is hervad lassan, majd a földben elporlik.
Egy harmatcsepp megsiratja, és a földben elfolyik.

Várnak rám a messzeségek, vágyam még egy pici tó.
Otthonomra vágyom régen, lelkem tiszta, mint a hó.
Indulok a talajvízbe, szebb időkről álmodok.
Mindent ami meggátolja, a pokolra átkozok.

Sodródok a földnek mélyén, elindulok utamra.
Egy szép napon rátalálok, hűvös vizű kutamra.
Kihúzott egy lány a kútból, majd a szomját oltottam.
Lecsurogtam hát a torkán, szorongását oldottam.

Kisgyermek volt méhe mélyén, megszülte a szép leány.
Édesanya lett a lányka, két szép szeme várt reám.
Könnycsepp csordult két szeméből, lepottyant mert elfáradt.
Gyöngyszemekké vált a földön, majd egyszer csak felszáradt.

Pára lettem immár újra, jó messzire fújt a szél.
Szélnek szárnyán elrepülvén, egy harmatcsepp útra kél.
Eső hullt az óceánra, elvesztem a tömegben.
Kifogytam a csobogásból, elfogytam a szövegben.

Hullámzik a véleményem, hullámzik az életem.
Elvesztem a nagy tömegben, találj rám ha kérhetem!
Hullámzik a hangulatom, egyszer fent van, másszor lent.
Csepp vagyok az óceánban, aki új utakra ment.

A Farkasok dala

A farkasokkal énekelve ordas eszmét dúdolok.
Társaimmal dalolászva birkanyájat gúnyolok.
Szabadon az erdőszélen nevetjük a kutyákat.
Akik lent a nyájuk mellett, a birkákhoz dumálnak.

Ott üvölt az ordas eszme, ugat kutya miniszter.
Akinek a parancsára sok sündisznó bilincsel.
Mosolyogva nézünk rájuk, vélünk él az ősi jog.
Sünök, kutyák reszkessetek, farkasnépünk győzni fog!

Megkopasztott birkáitok más mezőkre tévednek.
Farkasnépünk törvényei, lassan újjáélednek.
Nem fognak már birkáitok parancsszóra bégetni.
Hatalmatok mindörökre porrá fogjuk égetni!!!

Buszos vers

Járom a várost,
nézem a népet.
Robogok előre,
zajlik az élet.

Előttem elpirul,
mindegyik lámpa.
Megállok előttük,
a zöldre várva.

Besárgul irigyen,
nézi a gépet.
Autóbuszommal,
előre lépek.

Nyomom a gázpedált,
várnak rám sokan.
Mindenki ideges,
mindegyik rohan.

Rázzák az öklüket,
szidják a mamám.
Verik az ajtót,
a fülkémnek falán.

Elnézek felettük,
s vágok egy arcot.
Ideges emberrel,
nem kezdek harcot!

Megyek az utamon,
enyém az élet.
Mögöttem durcásak,
nagyon a népek.

Nézem a lányokat,
nem zavar semmi.
Szeretnék nyugodtan,
utamra menni.

Mosolygok magamban,
enyém a világ.
Vár reám otthon,
egy tündöklő virág.

Aki meg ideges,
nyugtalan lélek.
Vigyorgok szemükbe,
enyém az élet!!!

Egyirányú utca?

Lelkemnek mélyén ragyog egy bolygó.
Aranyló csillag, sebesen forgó.
Ömlik a fénye, akár egy folyam.
Amelyben szellemem messzire rohan.

Köröttem szalad a változó világ.
Sárguló növények, száradó virág.
Minden oly fordított, s szembejön velem.
Összefolyt minden, vagy káprázik szemem?

Néznek a világba, nem látnak engem.
Talán egy új irányt kéne már vennem.
Sodródni másfelé, lefelé az árral.
Együtt hömpölyögni a széles nagyvilággal.

Körforgás

Vagyok egy cseppnyi a végtelen vízben.
Vagyok egy vércsepp egy összetört szívben.
Vagyok egy cseppkő, mely régóta szárad.
Egy háborgó folyó, mely tengerként árad.

Vagyok a bosszúvágy, forrong a vérem.
Lázadás vagyok az utcán, s a téren.
Nem vagyok más, csak egy bolyongó lélek.
Keresztem hordozom, s gyötör az élet.

Kínoz a fájdalom, forgat egy örvény.
Visszahúz mindig egy örökös törvény.
Nem enged kitörni, fogolyként élek.
Meg vagyok kötözve, bűnöm az élet.

Szüntelen forgok az örökös körben.
Vagyok egy vízcsepp a fekete földben.
Éltet a levegő, lángol a vérem.
A végén odaát kiadják bérem.

Változó világ

Náci vagy ha nem veszed be, amit összehordanak.
Nem lehet más véleményed, mindent beléd fojtanak.

Tudod jól, hogy hol a kamu, hogy az egész hazugság.
Tudod jól, hogy el van nyomva általuk az Igazság.

Tudod azt, hogy hol székelnek az igazi gyilkosok.
Tudod jól, hogy merre vannak az elrabolt birtokok.

Az Igazság szabaddá tesz, elbuknak a gonoszok.
El fognak majd menni innen, mint egykor az oroszok.

Az idő majd begyógyítja a felszakadt sebeket.
Összeomlik a világrend, s győzni fog a szeretet!

Tapasztalatok

Minél jobban hirdeti egy ember a megbocsájtást, és minél jobban hirdeti a liberális eszméket, annál agresszívabb a hétköznapi életben. Minél jobban hirdetünk egy keményebb vonalat, amely mellett kiállunk, annál megbocsájtóbbak és udvariasabbak tudunk lenni a gyakorlatban, de miért van ez így? Magam sem tudom, de mintha fordított lenne a világ. Miért hord mindenki álarcot? Miért a gyilkosok mondják azokra, hogy szélsőséges, akik senkit sem bántottak? Miért minket kell szélsőségeseknek mondani, azért mert ki merjük mondani az igazat? Vannak "emberek" akik lágyabban beszélnek, de milliárdokat csalnak, lopnak. Nyisd ki a szemed a való világban! Ki a gyilkos? Talán nem a köznép, sehol sem az a köznép akit elbutítanak, de lásd meg az igazságot! A zsidó rabszolgakereskedők vitték a négereket amerikába rabszolgának, tudjátok, azok az "emberek" akik a rasszizmusról beszélnek folyton és arrogánsan követelőznek kárpótlásért. Az amerikaiak, ezekkel karöltve űzték el és irtották ki a saját földjükről az indiánokat, tudjátok ezek papolnak mindig az emberi jogokról, ezek azok is, akik gyilkolják a saját földjükön a palesztinokat. Miről is beszélünk, hol is vannak az igazi rasszisták? Mi van a háttérben? Olaj, fegyverpiac, izraeli érdekek. Nézzetek magatokba! Ezek igazgatják a világot. Akkor hol van rasszizmus? Ránksütik a saját bélyegüket mindazért, amit ők követtek el valójában. Most én vagyok a gyilkos vagy ők? Tudtommal én még nem öltem meg senkit. Hol lövik le a 6 éves palesztin kisfiút, izraelben vagy magyarországon? Jelenleg viszont itt még a cigánybűnözőt sem lehet bántani, ha megvédjük magunkat bárki ellen minket visz el a sündőrség. A 80 éves nénit nyugodtan leszúrhatja egy ilyen mert a kisebbséghez tartozik, az ilyen selejteket a bíróság úgyis felmenti, csak azt ítélik el aki védekezett ellenük. Szerinted nincs kettősmérce? Vegyük Tibetet! A lehető legbékésebb nép. Gyilkolják őket a kínaiak. Na ilyenkor hol van amerika és az emberi jogok? Ja, hogy ott nincs olaj amiért be kéne avatkozni? Gondolkozz és ébredj fel! Maradjunk Magyarországon! Ki üt el a megszokottságtól? Ki nem nyal a jelenlegi hatalomnak? Nem kell megfogadnod, de a tiéd is a felelősség, amit számonkérnek majd odaát. Ezen a világon hívhatjuk erkölcsnek is. Csak nézd meg a mostani pártokat! Mind ugyanide vitték az országot. Mind akarta a nato-t, mind akarta az eu-t, minden parlamenti párt. Akkor ha változást akarsz mit is kéne tenned? Nézz át a parlamenten túlra!

Program

Apró kis sejt vagy, egy parányi lény.
Picike atom, egy halvány kis fény.
Egy aprócska gyertya, egy gyengécske Nap.
Egy végtelen füzetben, egy tépett kis lap.

A világgal egységben, picike pók.
Egyetlen könnycsepp, egyetlen csók.
Borzas kis madár, kit elfújt a szél.
Egy riadt kis egér, ki mindentől fél.

Te vagy a kezdet és Te vagy a vég.
Fájdalom vagy, mely a szívedben ég.
Csillag vagy, mely az égen ragyog.
Nyári Nap vagy és a téli fagyok.

Te vagy a tűz és Te vagy a víz.
Mindegyik ételben Te vagy az íz.
Te vagy a Föld és Te vagy az ég.
Te vagy a szeretet, Te vagy a jég.

Ezüstös Hold vagy, egy távoli fény.
Sötétben ragyogó, sugárzó lény.
Picike pont, mely egy darab világ.
A föld alól kibújó pici virág.

Picike magként a föld alatt élsz.
Megbújsz, és riadtan nyugalmat kérsz.
Talán majd egyszer, egy fényes napon.
Meglátod sorsod egy tépett lapon.

Mi van ott megírva? Talán tudod.
Talán csak sejted, vagy talán unod.
Tán tudod nem vagy más, csakis egy gép.
Egy sakktáblán figura, amely most lép.

Talán csak báb vagy, kit mozgat egy szál.
Egy tudatlan robot, ki programra vár.
Programod megkapod, minden adott.
Telnek az unalmas hétköznapok.

Teszed a dolgodat, megy már a gép.
A táblán a figura előre lép.
Teszed a dolgodat, mozgat a szál.
Odafenn talán már valaki vár.

BKV

Buszokkal robogunk.
Keréken szállunk.
Villamos síneken.
Bolyongva járunk.
Körbe egy vonalon.
Visz a sok kerék.
Bejárva városunk.
Közútját, s terét.
Viszünk hát magunkkal.
Barátod leszünk.
Kifelé figyel most.
Vigyázó szemünk.
Biztonság vesz körül.
Kívül és belül.
Vélünk a probléma.
Biztosan kerül.
Konfliktus nem érhet.
Vidáman szállunk.
Budán és Pesten.
Közúton járunk.
Városban vezetve.
Berreg a csengő.
Keréken száguldó.
Viharzó felhő.

Hibernáció

Jégvirágok nőttek szívemnek a helyén.
Aki melengette, elcsúszott a jegén.
Jégpáncél borítja, nem enged fel soha.
Ha még felolvadna, az lenne a csoda.

Jeges lett a szívem, megfagyott az arcom.
Régi értékeim, jégpáncélban tartom.
Réges-régi énem, magas hó borítja.
Minden érzésemet, jégpáncél szorítja.

Hóemberré fagytam, megdermedt a lelkem.
Hibernálódva van minden egyes sejtem.
Lenn a fagyos földben, jégkuckóban alszom.
Fagyos már a kezem, piros lett az arcom.

Fogam összekoccan, egész testem remeg.
Vacogok a hóban, de utálom a telet!
Minden olyan fagyos, az egész világ hideg.
Rázkódik már bennem, minden egyes ideg.

Talán őrült vagyok, egy rég megdermedt világ.
Kinek lelke mélyén, nem nő többé virág.
Végleg kővé fagytam, tavasz többé nincsen.
A hó alatt alszik, minden régi kincsem.

Vagyok aki vagyok

Vagyok egy Oroszlán, ki olykor ragyog.
Van bennem Skorpió, s néha így marok.
Vagyok egy Mérleg az érzések terén.
Értelmem Szűz, tehát eszem a helyén.
Érzelmes Rák vagyok szerelmi téren.
Vízöntő vagyok, ha pezseg a vérem.
Tanítok végtelen, s fájdalmat kapok.
Mégiscsak maradok, az aki vagyok.
Van bennem tűz és egy picike halál.
Van bennem szenvedély, van bennem tanár.
Hullámzó tengerként érzelmem árad.
Pusztító viharként forgószél támad.
Egy apró kis tavasz, egy picike nyárral.
Az őszi fák képe egy fagyosabb tájjal.
Élek egy világban nappal és éjjel.
Sok pici darabra török így széjjel.
Sohasem ismerted azt, aki vagyok.
Vágyaim édesek, álmaim nagyok.
Vagyok a szeretet, s égető gyűlölet.
Vagyok a varázslat, s vagyok a bűvölet.
Vagyok, ki voltam, a múltban, s a mában.
Ott vagyok mindenhol, fűben és fában.
Azt hiszed ismersz? Hát milyen a lelkem?
Szerinted mutatom, vagy pedig rejtem?
Találd ki hol járok! Sötétben? Fényben?
A pokloknak mélyén? A csillagos égben?
Szerinted ki vagyok? Magam sem tudom.
Ne fárassz vele, mert talán már unom.
Voltam, ki vagyok, és leszek ki voltam.
Ameddig össze nem roskadok holtan.