Mi vagyok számodra?

Mi vagyok számodra?
Lázadó szélsőség?
Akit a tereken kerget a rendőrség?

Mi vagyok számodra?
Csőcselék, főgonosz?
Akit az őrszobán a szolgád átmotoz?

Mi vagyok számodra?
Egyszerű rabszolga?
Akit a rendszered halálig hajszolna?

Mi vagyok számodra?
Csak gójim söpredék?
Egy félresöprendő, picike törmelék?

Mi bajod van vélem?
Hogy nem vagyok megmettszve?
Hogy meg van mindenem, s nem vagyok elcseszve?

Mi bajod van vélem?
Hogy orrom nem görbe?
Hogy reggel bátrabban nézhetek tükörbe?

Miért is lennél jobb?
Mért lennél választott?
Mi ez a sötétség, ami elárasztott?

Mivel is vagy te több?
Szerintem semmivel.
Egyszerű gyilkos vagy, érd be most ennyivel!

Kisstílű bűnöző,
hatalmas ormánnyal.
Aki most karöltve, duzzog a kormánnyal.

Te vagy a söpredék!
Te vagy a borzalom!
Te vagy a főgonosz a sötét oldalon.

Te vagy a sötétség.
Te vagy az éjszaka.
Várjuk, hogy tűnj innen, várjuk, hogy térj haza.

Trianon

Mohos sírkövek,
elszáradt virágok.
Lerombolt falvak,
ellopott világok.

Széttépett családok,
széttépett városok.
Szétszabdalt földeken,
veszteglő vámosok.

Hazánkat bitorló,
örjöngő győztesek.
Sírnak a bérceink,
sírnak a fenyvesek.

Régi szép időknek,
illanó ködében.
Szellemek dalolnak,
hegyeink tövében.

Dalolják, egyszer majd
felvirrad hajnalunk.
Lovunkon büszkén,
majd előre nyargalunk.

Ragyogó Napsugár,
hamvaszt majd szemetet.
Istenünk küld rájuk,
viharos szeleket.

Elsöpör mindent,
mi lázadna ellenünk.
Istenünk, és hitünk,
legnagyobb fegyverünk.

Újra a miénk lesz,
gyönyörű országunk.
Nagy lesz majd szép hazánk,
Isteni oltárunk.

A Turul szárnyal, és
vidáman így dalol.
Ki minket támadna,
mindenki meglakol.

Eljő egy szebb jövő,
eljő a virradat.
Elmúlik végre,
e szomorú pillanat.

Kitartás testvérek!
Most mindent megteszünk.
Ha együtt csináljuk,
soha el nem veszünk.

A Tudás Népe

Turulmadár védőszárnya,
reáborul szép hazámra.

Beteríti, óvja-védi,
őrzi, ezért baj nem éri.

Itt a fészke, itt a vára,
Fényes Istenünknek hála.

Vigyáz reánk, óvja népünk,
ellenünktől sosem félünk.

Támadnak a sötét árnyak,
védenek a Turulszárnyak.

Lecsapnak az ellenségre,
nincs szükség itt egyezségre.

Megvédik az anyaföldet,
pirosat, fehéret, zöldet.

Nem engedik át azt másnak,
ellenünknek gödröt ásnak.

Itthon vagyunk, ezt mutatják,
igaz múltunkat kutatják.

Megmutatják a világnak,
hogy odafentről ránk vigyáznak.

A Magyar a Tudás Népe,
ne helyezkedj szembe véle!

Isten odafenn az égben,
a világot tartja kézben.

Próbára tesz, s figyel minket,
mégis őriz, mint egy kincset.

Várja azt, hogy felébredjünk,
hogy a múltra emlékezzünk.

A belső tudás előbújjon,
ellenséget porrá zúzzon.

Minden Magyar összefogjon,
a csillagunk felragyogjon.

Ne felejtsd el, köt a véred!
Minden Magyar, a testvéred.

Magyar Gárda

Számomra nem ideális,
ha valaki liberális.

Számomra az nem lesz példa,
ha valaki meleg céda.

Nekem ami sokat jelent,
Isten, aki mindent teremt.

Jelképeim Oroszlánok,
védek Magyar Igazságot.

Fölöttem a Turulmadár,
védőszárnya reámtalál.

Vélem Isten Igazsága,
Éljen hát a Magyar Gárda!

Új szelek fújnak

Új szelek fújnak, új idők járnak.
Új kihívások, új csúcsok várnak.

Állunk a Fényben, s itt vagyunk újra.
Várjuk, ki lemaradt, riadót fújva.

Sok ember alszik, de lassan már ébred.
Takarodj sötétség, eljött a véged.

Szól már a harsona, pirkad a hajnal.
Fénysugár jő már a felkelő Nappal.

Oszlik a köd, és lehull a lepel.
Új szelünk szemetet messzire seper.

Fényt hozó madarak fészkeket raknak.
Turulnak szárnyai erőre kapnak.

Magasból rikoltás hangzik a szélben.
Fénynek a madara szárnyal az égben.

Magasból néz le ránk, rikoltja: ÉBREDJ!
Ne aludj, idő van, kelj fel és éledj!

Szebb jövő vár reánk, boldogabb világ.
Nemzeti színekben mindegyik virág.

Fordítsd a Fény felé sugárzó arcod!
Nem veszítheted el soha a harcod.

Meglátod győzünk, mert vélünk az Isten.
Ki győzhetne ellenünk? Oly erő nincsen!

Eljön a mi Napunk, s ragyog az égen.
Nagy lesz a Nemzetünk, akár csak régen.

Ki választott?

Választott vagy? Kiválasztott?
Téged ugyan ki választott?

Nem kíváncsi reád Isten.
Barátod a Fényben nincsen.

Jézus vére rajtad szárad.
Gonoszság mi tőled árad.

Te lennél a kiválasztott?
Ki minket ezzel elárasztott?

Hitvány kutya, ne itt csaholj!
Nem szeretünk, ne itt rabolj!

Tudd meg, ez a mi országunk!
Senkinek itt nem szolgálunk.

Az Oroszlán ébred lassan.
Útban vagy már borzalmasan.

Nem hiányzol, értsd meg végre!
Nem borulunk neked térdre.

Oroszlánként széjjeltépünk.
Turul vezeti a népünk.

Belédmarunk, szétszaggatunk.
Lámpavasra felaggatunk.

Menekülj hát gyáva féreg!
Menekülj, mert várnak téged!

Nem kell itt a hernyósipka.
Menj a sivatagba vissza!

Várnak rád a homokszemek.
Indulj hát el amíg lehet!

Melegedjél tovább máshol!
Szép hazánktól messzi távol.

Valami

Valami elmúlt, valami eltűnt.
Valami feljött, valami feltűnt.

Valami szép volt, valami rosszabb.
Valami rövidebb, valami hosszabb.

Valami elment, valami maradt.
Valami jött, de valami szaladt.

Valami oly gyorsan előre futott.
Van miből valami éppen csak jutott.

Van ami csúf volt, van ami gyenge.
Van melynek ruhája kivágott, lenge.

Volt olyan, amelyen nem is volt ruha.
Volt melynek bőre bársonyos, puha.

Az egyik hazug, a másik szajha.
Az egyik csíkos, a másik tarka.

Az egyik ilyen, a másik olyan.
Mindegyik egyforma, mindegyik rohan.

A csajok csak jönnek, utána mennek.
Jönnek a rondák, aztán a szebbek.

Aztán csak újra egy újabbhoz mennek.
A lényeg. hogy mindent a másikra kennek.

Az egyik feszült, a másik laza.
A legtöbbnek nincsen Isten és Haza.

Az egyik asszony, a másik lányka.
Mit tettek egyszer, a legtöbbjük bánja.

Ilyen vagy olyan, de nincs bennük lélek.
Hát csoda ha tőlük én lassan már félek?

Voltak álmaim

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álmom.
Golyóvá változott egy napsütéses nyáron.

Elgurult messzire, a pici színes golyó.
Elgurult, s elnyelte egy zubogó folyó.

Vitte a zúgó ár, a tengerbe vitte.
Hullámok dobálták, de partot ért mert hitte.

Rátalált egy leány, játszadozott véle.
Elrakta magának, egy dobozkába téve.

Elzárta, vigyázta, majd eldobta egy napon.
Álmaim széttörtek, szétszóródtak nagyon.

Már csak a szilánkok csillognak a fényben.
Néha még szikráznak, a fénylő napsütésben.

Nem hajtok fejet!

Nem hajtok fejet, és nem hajtok térdet!
Önmagam vagyok, és nem törtem még meg.

Nem csúszom porban, és nem leszek szolga.
Kinek a talpnyalás egyetlen dolga.

Maradok az, aki mindig is voltam.
Ameddig össze nem roskadok holtan.

Kűzdök a sírig, egy érzés nem ereszt.
Amíg a síromat nem jelzi kereszt.

Nem adom meg magam, nem vagyok olyan.
Áradok előre, akár egy folyam.

Elsöprök minden kis szemetet, gátat.
Semmilyen akadály ellen nem állhat.

Akármi lenne, mi ellenem szólna.
Legyőzök mindent, mi ellenem volna.

Feltörök mindenütt, utcán és téren.
Nem győzhetsz ellenem, pezseg a vérem.

Ez vagyok

Turul a nyakamban, pólómon írás.
Előttem köpködnek, mögöttem sírás.

Nem bántok senkit, de mégis csak vagyok.
Utálnak azért, mert álmaim nagyok.

Érzések szívemben, lelkemben vihar.
Mindaddig harcolok, amíg ez kihal.

Szenvedély, szeretet, igazságérzet.
Mindaddig létezem, míg ki nem vérzek.

Hűség és becsület, ilyen a vérem.
Bármilyen idő jön, nyáron vagy télen.

Nem tudok más lenni, ilyennek szeress!
Ha nem tetszem tűnj el és másikat keress!

Önmagam maradok, önmagam vagyok.
Ezt mindaddig tartom, míg bele nem halok.

Összetörten

Elvakított a szerelem, hazugságban éltem,
közben akit szerettem, semmit sem tett értem.

Csak játékszer voltam, egy eldobható mackó,
s én kiálltam mellette mint éretlen tacskó.

Nem hiszek már többé, hazudtak, becsaptak,
elárultak csókkal, ezüstért eladtak.

Eleget hazudtak, eleget igértek,
lelkembe taposva halálra ítéltek.

Szárnyaló szellemem, már lezuhant madár,
egyszer tán rámtalál a megváltó halál.

Nem tudok szárnyalni, nem tudok repülni,
képtelen vagyok a magasba kerülni.

Fekszem a bokrok közt, nincs erő testemben,
tövisek szúrtak át mindenhol estemben.

Tövisek szívemben, tövisek szárnyamban,
fekszem a bokrok közt, halálos ágyamban.

Húsomba vájtak és földhöz is szegeztek,
akikben megbíztam, halálra sebeztek.

Előttem vértócsa, s lehajtom fejemet,
lecsukom lassanként megfáradt szememet.

Elalszom örökre és tovább álmodok,
elég volt mindenből, tán jobb ha távozok.

Zuhanok

Zuhanok a mélybe.
Csak zuhanok holtan.
Szemem előtt képek,
aki egykor voltam.

Mint egy hullócsillag,
suhanok a mélybe.
Felhőkön keresztül,
le a sötét éjbe.

Kialudt a tüzem,
nincs többé már fénye.
Zuhanok lefelé,
már mindennek vége.

Nincs már bennem élet,
ez rég nem én vagyok.
Lelkemnek legmélyén,
már semmi sem ragyog.

Nincs már bennem szikra,
kialudt a parázs.
Nem támaszthatja fel,
semmiféle varázs.

Hamu hull az égből,
csak kiégett korom.
Egyszer földet ér majd,
szürke, fakó porom.

Zuhanok a mélybe,
lebegek a légben.
Nem sokáig leszek,
már a kéklő égben.

Leszáll majd a por is,
elmossa egy zápor.
Olyan a testem, mint
egy kiégett tábor.

Üres, mert elhagyták,
csak szél süvít rajta.
Maga előtt a port,
kavarja és hajtja.

A földdel elkeveri,
s szétteríti gyorsan.
Talán csak álom volt,
talán nem is voltam.

Földdé válok én is,
jó fekete földdé.
Növények rügyében,
színeződök zölddé.

Újjá is születek,
fában és virágban.
Megtalálom helyem,
végre a világban.

Zuhanás

Állok fenn egy sziklás meredélynek szélén,
kicsinyke patak fut a szakadék mélyén.
Egy percre megállok, s kiáltok a mélybe,
a hegyek visszhangozzák a süvítő szélbe.
Elegem van ebből a gonosz világból,
ebből az állandó szeretethiányból.
Tán ugrani kéne, a süvítő szélbe,
s végtelenül zuhanni lefelé a mélybe,
akkor talán végre, eljönne a vége.

Üresség

Üres most a lelkem, egy holdbéli táj,
előtör belőle minden ami fáj.
Egy sivatag bennem, mely kiszáradt föld,
nem terem meg rajta semmi ami zöld.
Talán nincs már bennem szeretnivaló,
tán nem is volt bennem soha semmi jó.
De amíg még élek a remény bennem él,
harcol az én lelkem és semmitöl sem fél.

Üres a szívem

Kiürült szívem lakatlan már,
kínoz a múlt és nincs többé nyár.

Nem ragyog Nap rám, szürke a Hold,
lakat a szívemen, bezárt-e bolt.

Hidegen, fagyosan, üresen áll,
örökös télben a tavaszra vár.

Üres kis kuckó mit elhagytak rég,
mindenütt vastagon ráfagy a jég.

Jégkristály csillagok ragyognak bent,
jobb lenne odakinn, jobb lenne fent.

Jégkristály szívemből csillag repül,
s odafenn egyszer az égre kerül.

Fagyosan, jegesen onnan ragyog,
az égboltnak tengerén csillag vagyok.

Ki engem tönkretett, talán derül,
de tudom, hogy egyszer majd bajba kerül.

Nem lesz majd mellette csillagos ég,
rút, gonosz szívére ráfagy a jég.

Megdermed arcán a gúnyos vigyor,
s nem lesz már senki kit sárbatipor.

Rút, gonosz lelkére lesújt a vég,
s pokolnak tüzében örökre ég.

Volt idő

Volt idő, hogy éltem.
Volt idő, hogy féltem.
Álmaimból felébredtem, és magamhoz tértem.

Volt idő, hogy álltam.
Volt idő, hogy vártam.
Hogy senkire nem hallgattam, és egyedül jártam.

Volt idő, hogy tettem.
Volt idő, hogy vettem.
Volt olyan ügy, amelyikbe sok erőt fektettem.

Volt idő, hogy szóltam.
Más szekerét toltam.
Talán akkor lesz majd jobb, ha összeesek holtan.

Végtelen körök

Csak egy pillanat az élet,
egyetlen szemhunyás.
Egyetlen másodperc,
s új útra indulás.

Élünk és meghalunk,
újra és örökre.
Új útra indulunk,
s végtelen körökre.

Egyetlen pillanat,
mely mégis szenvedés.
Fájdalom, bosszúság,
s új útra engedés.

Új úton haladunk,
egy régit lezárunk.
Érzelmi viharban,
könnyektől elázunk.

Viharos forgószél,
örvénylik köröttem.
Fekete fellegek,
gyűlnek most fölöttem.

Mégis az út végén,
ott vár a fényesség.
Napsugár melege,
boldogság, békesség.

Úszok egy nagy folyón,
az élet árjában.
Vergődök örvényben,
sötétség árnyában.

Lehúznak a mélybe,
s újra kibukkanok.
Hullámok taraján,
szárazra huppanok.

Vár rám az égi út,
várnak a csillagok.
Átlépek egy határt,
jelzem, hogy itt vagyok.

Átéltem sokmindent,
most ide érkeztem.
Hibáztam eleget,
tudom, hogy vétkeztem.

Indulok új útra,
hibáim elfedem.
Szellemem életre,
új testbe engedem.

Járom az új utat,
és a sok állomást.
Vonatom elindult,
s hozza a változást.

Robogok előre,
visznek a kerekek.
Eltérít sokfelé,
gyűlölet, szeretet.

Visznek a vágányok,
hegyen és völgyön át.
Ha néha kisiklok,
öltök egy új ruhát.

Néha már fájdalmas,
ez a sok áldozat.
Néha már fárasztó,
a rengeteg változat.

Néha a sors könyve,
túlzottan bonyolult.
Néha az életem,
kínzóan nyomorult.

Várom az út végét,
hisz ez csak pillanat.
Tűnik az éjszaka,
s eljő a virradat.

Kár, hogy ez múlandó,
mert újra itt vagyok.
Odafenn csillagom,
tüzesen felragyog.

Szikrázón rámragyog,
cinkosan rámkacsint.
Új útra engedő,
sugara búcsút int.

Elenged egy picit,
és mégsem örökre.
Átküld egy világba,
végtelen körökre.

Van e még?

Van-e még rendes nő? Úgytűnik csak voltak.
A földről eltűntek, vagy manapság már holtak.
Van-e még rendes nő? Én egyet sem láttam.
Pedig hittem benne, de soha nem találtam.
Szerintem kihaltak, vagy elmentek a holdra.
Tán csak lelnék egyet, ha írmagjuk volna.
Amelyik itt maradt, tyúk, kacsa vagy liba.
Mindegyik fejében van egy pici hiba.
Mindegyikük hápog, gágog, kotkodácsol.
Szeretetképtelen, mind csak pénzt harácsol.
Csakis azt imádják, érzéseik nulla.
A mai világban, mind erköcsi hulla.
Kendermagos tyúkok, egy maréknyi magon.
Egymást is tapossák, mert éhesek nagyon.
Mindegyik hazudik, akár a vízfolyás.
Mindegyik egyforma, akár csak két tojás.
Teremtett az Isten kendermagos tyúkot.
Mindegyik kapirgált, vagy csípett és rúgott.
Repülnének a nők, hogy ha szárnyuk volna.
Isten úgy akarta, csak elfogyott a tolla.

Vadvirág

Picike vadvirág nyílik a hegyekben,
szára hajladozik a fúvó szelekben.
Szirmait borzolja, bimbóit ingatja,
picike bogárka álmait ringatja.

Apró kismadarak a fáknak ágain,
fiókát költenek fészküknek ágyain.
Fáknak a mentében csobog egy kis patak,
csillámló habjában ugráló kis halak.

Őzike kortyolgat színtiszta vizéből,
boldogság árad ki ártatlan szívéből.
Eközben az úton füstölve, pöfögve,
egy autó közelít hangosan zötyögve.

Az őzike megriad, a madarak elszállnak,
sorsuknak útjai százfelé elválnak.
Megáll az autó motorját pörgetve,
s kiszáll két ember hordókat görgetve.

Ledobják terhüket az erdei tisztáson,
csúf sebet ejtve e gyönyörű világon.
Hordóikat hátrahagyják s autóba szállnak,
természetnek lágy öléről lassan tovaállnak.

Hordóikból csurran-cseppen a borzalmas halál,
kis pataknak hűs vizébe lassan utat talál.
A föld is beissza pusztító vad mérgét,
gyilkos sav kezdi ki az erdei fák kérgét.

Kókad a réten a magányos vadvirág,
pusztul a természet, haldokló vadvilág.
Pataknak habjain kis halak lebegnek,
kidülledt szemükkel semmibe merednek.

Őzgida kortyol még újra a patakból,
nem okul a felszínen lebegő halakból.
Tesz még vagy két lépést s leborul a földre,
madarak teteme mindenfelé körbe.

Azt mondja sírva egy száradó vadvirág,
elpusztított, cserbenhagyott minket a nagyvilág.
Nem leszünk már mások mint kóborló szellemek,
s lelkünk szól hozzátok ti gonosz emberek.

Pusztuló állatok, haldokló természet,
sivatag, sárgaság, gyilkoló enyészet.
Az utolsó szó jogán kérdezzük: EMBEREK!
Hol fogtok ti élni, ha már itt nem lehet?

Fut a zsidó

Fut a zsidó, rohan gyorsan.
Vágyam az, hogy vízbefojtsam.

Fut a piszok, fut a gyáva.
Kapálózik keze-lába.

Mint a bokrokból a nyulak.
Keresi az egérutat.

Dús pajesza lebeg-lobog.
Kampó orrán takony csorog.

Kaftánjában gyorsan szalad.
Rohanvást így messzi halad.

Megcsonkított, metszett fajta.
Behúzva már füle-farka.

Feje búbján hernyósipka.
Rohan már a büdös csicska.

Ha elkapom, lealázom.
Leköpöm és levadászom.

Hiába futsz, utolérlek.
Kiontom a rusnya véred.

Aljas vagy, hát ez a béred.
Senki nem véd meg majd téged.

Menekülj hát amíg lehet!
Mert kinyomom a két szemed.

Betárazok, csőre töltök.
Majd arcomra vigyort öltök.

Levadászlak, mint egy vadat.
Büdös zsidó, védd hát magad!

Ha elbújsz is megtalállak.
Pusztulj innen rusnya állat!

Menekülj, mert nem szeretlek!
Ha elkaplak, eltemetlek.

Véled ásatom meg sírod.
Dolgozni fogsz, amíg bírod.

Így dolgozol te is egyszer.
Megdöglesz te zsidó gengszter!!!

Megölték benned

Megölték benned mit úgy hívnak: szeretet.
Kiölték belőled amit csak lehetett.
Tűz ég a szívedben, szikráznak szemeid.
Lángtenger duzzasztja lüktető ereid.

Perzselő forróság izzik a lelkedben.
Égető gyűlölet mindegyik sejtedben.
Vörösen izzanak éjjel az álmaid.
Hamuvá változtak régen már szárnyaid.

Szíved egy széndarab, s koromba öltözött.
Minden kis szikrája messzire költözött.
Kiégett minden, és nincs benne szeretet.
Ki kéne dobni az elhamvadt szemetet.

Hamvakat fúj a szél, szürkék a szemeid.
Fekete sárfolyót visznek az ereid.
Megdermedsz lassanként, kiadták béredet.
Fekete föld issza fertőzött véredet.

Porrá lett örökre amit csak szerettél.
Mindent egy földhalom mélyére temettél.
Kiszáradt sivatag, porló kis földhalom.
Nincs többé kínlódás, nincsen már fájdalom.

Nincsen már gondolat, nincsenek kérdések.
Nincsenek álmok, és nincsenek érzések.
Elveszett minden mi régen még létezett.
Életed üres lett, holtpontra érkezett.

Tudom amit tudok

Visz az ár magával,
elnyelnek a habok.
Sorsomat megírták,
sejtem miért vagyok.

Tudom miért voltam,
sejtem miért leszek.
Tudom, hogy mit tettem,
azt is, amit teszek.

Sejtem a jövőmet,
ismerem a múltat.
Ismerem a kést is,
mellyel hátbaszúrtak.

Láttam sok szemetet,
néha egy kis szépet.
Elémtár az Isten,
százezernyi képet.

Ismerem az utat,
amit kéne járnom.
Mégis csak eltérít,
töménytelen álmom.

Az útról letérek,
eltévedek néha.
Mert az álmaimban,
egész más a téma.

Más utakat látok,
és mások a képek.
Más az a fűcsomó,
amelyikre lépek.

Megremeg alattam,
szétnyílik egy sávon.
Mélybehúz magával,
a rengeteg álom.

Mért nem arra mentem?
Márpedig én tudtam.
Álmaim követve,
jól magamba rúgtam.

Ismertem a múltat,
sejtettem a jövőt.
Mégis előhúztam,
a magasba törőt.

Álmodtam magamnak,
két gyönyörű szárnyat.
Közben mélybe húztak,
a rámtörő árnyak.

Földe is zuhantam,
összetörtem magam.
Már senki sem érti,
elhalkuló szavam.

Fekszem csak a földön,
jönnek régi képek.
Álmok tengeréből,
valóságba lépek.

Lassan értem jönnek,
lassan utolérnek.
Lassan az álmaim,
nyugovóra térnek.

Tudom ki vagy

Átlátszó vagy, mint az üveg.
Nagy az orrod, nagy a füled.

Szakállad a térded veri.
A két zsebed pénzzel teli.

Tudom, hogy min jár az eszed.
Szép hazámat adod-veszed.

Vajon ki vagy? Én már tudom.
Pofádat már nagyon unom.

Unom már, és ki nem állom.
Távozásod nagyon várom!

Tiltott gondolat

Nem vagyok más, csak betiltott gondolat,
cenzorok vigyázzák utamat, sorsomat.

De mivel létezem, támadok egy napon,
akkor majd megláttok sok-sok fehér lapon.


Egyszer majd bent leszek sokaknak agyában,
hallani fogtok az emberek szavában.

Olyan idők járnak, hogy kordon mögé zártak,
de azért jól tudom, ott kinn sokan várnak.

Kitörök majd bentről egy gyönyörű napon,
eltűnt szabadságom, úgyis visszakapom.

Kitörök keményen a kordonok mögül,
igaz emberekkel veszem magam körül.

Bent leszek nemsoká mindenki fejében,
Igazság leszek a hazugság helyében.

Bejárom a földet, az egész világot,
emberi sorsokat ápolok, vigyázok.

Emberi szívekben, sok szeretet támad,
kisírt szemeiken, minden könny felszárad.

Igazságom szava áthtja a földet,
virágba borítok minden hegyet-völgyet.

Itt vagyok, ragyogok kitörésre készen,
és ha ez sikerül, nagy boldogság lészen.

Teremtés

Erő volt a végtelenben, sugárzott a fénye,
energia vibrált a végtelen ködébe.
A sűrű sötét, komor pára mindenfelől támadt,
az isteni energia hömpölyögve áradt.
A FÉNY melege változtatta életté a ködöt,
vízzel teli felhőkké vált a horizont fölött.
A felhőkből a föld színére rengeteg víz esett,
IZ-TEN fénye ragyogott a látóhatár felett.
Víz öntötte el a földet, az élet óceánja,
szétáradt a mindenségben tajtékzó hullámja.
IZ-TEN magja lehatolt a vizek mélységére,
életet fakasztva fénye melegére.
A víz lett az ősanyánk s fakad onnan élet,
AMA-PALIL anya-erő mely isteni ígéret.
Első lánynak szüli NIN-TI-t ki életnek virága,
megtartónak teszi IZ-TEN a földi nagyvilágba.
Benne él egy égi tündér ki az egek anyja,
Dingir IL-AMA a fellegeket lakja.
Égi Tündér hatalma az életerő felett,
égtől-földig, földtől-égig átjárja a teret.
Égig érő életfaként a kis NIN-TI vagyok,
létemhez én életnedvet az egekből kapok.
Égig érő üveghegyként tündöklöm a földre,
tisztaságot, igazságot soha meg nem törve.
Érintetlen szűzi virág, a hűség mintaképe,
Máriaként tiszteli majd a Magyarok Népe.
Égig érő Boldogasszony mindig újraéled,
átjárja az ősi hitünk Istennői fényed.
Aztán IZ-TEN tüze áradt, KI-áradt az égbe,
az örök tűzből sok világ lett és a Napnak Fénye.
A Napból áradt mindenKIre Istennek a fénye,
meleget és életet ád egyenlően mérve.
KI anyaggá lett s csillagokat formált a nagy égre,
űzik-hajtják mindig egymást néha utolérve.
Bennük van a sorsnak könyve előre megírva,
bennük van, hogy mikor születsz s mikor térsz a sírba.
Háborúk és forradalmak, nyugalom és béke,
le van írva miért tart itt KU-MAH-GAR-I Népe.
ÉN-KI neve az anyagban örök erejének,
a Naperőből fakad a REND s minden pici élet.
Örök törvény IZ-TEN Napja mely ragyogva éltet,
ÉN-LIL égi királysága soha nem ér véget.
ÉN-LIL aki Jézus néven majdan testet ölthet,
Ki megtévedt emberekbe hitet s reményt tölthet.
ÉN-LIL, lelkek elosztója s tudja minden lélek,
Ő az Ura mindeneknek, Ő az örök élet.
Lepkeszárnyon szállt ki ÉN-KI anyagi ereje,
életvízből fakadt NIN-TI virágszirma vele.
Az élő lepke hímporával virágját meghinti,
s LIL-I-AM éledt benne, anyja a kis NIN-TI.
Nyolc virágja vagyon néki mely LIL-I-AM élete,
hét virágból született az élet ígérete.
A nyolcadikban újraéledt mindeneknek anyja,
a kis NIN-TI aki majdan az életet adja.
LIL-I-AM-nak megmaradt még hét pici virágja,
teremt őrző szellemeket szét a nagyvilágba.
Kik minden égi rendnek vigyázói lettek,
égi csillagokként a földre ránevettek.
Mikor minden égi rendnek vigyázói voltak,
tanácskoztak a szellemek és emígyen szóltak:
A földeknek nincs vigyázója, teremtsünk hát embert!
ÉN-KI ekkor felkavarta a tükörsima tengert.
Az élet vizét elkeverte a földnek porával,
embert formált belőle a tengerek sodrával.
Saját képére formálta s AMA-PALIL-t hívta,
újszülöttnek sorsvonalát rögtön reá bízta.
Ekkor AMA, ki ŐS-TEN maga, nagy garral lép közbe,
TEN-GÁR-ja az ÉLET VIZE loccsan újszülöttre.
Világosságra is ébred, szemeiben élet,
IZ-TEN lehelete benne maga lesz a lélek.
Életre kelt s a kis NIN-TI fogta rögtön kézen,
IZ-TEN fénye felragyogott fenn a magas égen.
ÉN-KI lelke izzott a szemei fényében,
szépség, jóság, igazság volt az Ő erejében.
Föld porából meggyúrt teste IZ-TEN képe, mása,
mint egy tükör melyben bárki saját képét látja.
IZ-TEN Fia ekkor vágta kettébe a teret,
a Szent Fokossal elválasztva földet és az eget.
A Föld Napja ekkor haladt a Kos csillagképen,
IZ-TEN fénye, ragyogása vakított az égen.
A Földre küldetett az ember, őrizővé téve,
vele marad a kis NIN-TI kinek neve HÉVE.
LIL-I-AM legkisebb ága, az égi HÉV szűze,
lobogott és égett benne szenvedélynek tüze.
Így érkezett földre EM-BAR minek jelentése,
EM egyenlő Istenasszony, BAR-t párjának téve.
Elvált hát az ég a földtől, de tündökölt a fénye,
Világ Világosságául ÉN-LÉLEK-ként égve.
Az ég fénye az EM-BAR lelke, tündökölt hatalma,
velük hullott égi Kos is mint egy aranyalma.
Szárnyas Kosként érkezett meg ama csillagképből,
melyet eddig fent képviselt a csillagos égből.
IZ-TEN rendelte melléjük, hogy vigyázzon rájuk,
kisegítse életüket s mutassa meg vágyuk.
Álltak lenn a föld kerekén s elindultak hárman,
elöl az Égi Kos, s az emberek párban.
Ment utána földi ember és asszonya NIN-TI,
ki majd a világot népekkel meghinti.
Az élet tavának legszebbik virága,
a Szűzanya lejött az anyagi világba.
A szárnyas Kos elvezette egy nagy fához őket,
melyből majd tudásuk a felszínre törhet.
Evett az ÉGI KOS a fának leveléből,
s elröppent a csillagokba és leszólt az égből.
Visszaszállt a csillagképbe és így szólott onnan:
egyetek e fának gyümölcséből nyomban!
Ami előtt álltok, az a TUDÁS FÁJA,
a Föld urainak szüksége lesz rája.
Tudás és bölcsesség, meg igazság lészen,
Tiétek e világ, hát legyetek készen.
Népesítsétek be fiúval és lánnyal,
s boldogságot kaptok a Teremtő Úr által.
Egyesüljetek hát, boldogan, békében,
s országom Ti lesztek a Kusiták Népében.
Ettek a gyümölcsből és nagy erőt kaptak,
NIN-TI HÉVE által folyók is fakadtak.
Négy folyót fakasztott. Kettőt Napkeletre,
a Tudás fájától a földet termékennyé tette.
Kettő folyt nyugatra s bőséges vizével,
termékeny talaj lett édenkert szívében.
A Tudás fa magjait szerte-szét ültették,
termését, gyümölcsét jóízűen ették.
Nem is vették észre az időnek kerekét,
az idő múlásának száguldó menetét.
Mert bizony a földön egyetlen egy hónap,
a széles horizonton egyetlen égi Nap.
Az odafenn szikrázó csillagfényes égbe,
kilencszer ragyog fel a telihold fénye.
A kilencedik hóban életet ad HÉVE,
egy földi gyermeknek Őt anyává téve.
Útmutatójukról HÉVE-KUS-nak hívta,
s e világ ügyeit majdan reá bízza.
A kisgyermek az embert ADA-MU-nak hívta,
a mai nyelvünkön atyámnak szólítja.
Lassan benépesült a Föld, hisz a pici NIN-TI,
édesanya lelke új lelkekkel hinti.
Egyesültek, sokasodtak nagy-nagy boldogságban,
s nem voltak soha fájó szolgaságban.
Négy folyó vidékén, égi Kusok földjén,
napsugár ragyogott az édenkert zöldjén.
Az egyik folyónak Idigna a neve,
a másiké Barana, Istenfiak helye.
A harmadiké Kur, a negyediké Ár-Ár,
országuk közepe Tudásnak fájánál.
Gyümölcseiben élt IZ-TEN üzenete,
szorgos volt a Népe s méltó volt a neve.
Öntözőcsatornákkal földeket műveltek,
búzát is vetettek, gyümölcsöt termeltek.
Ismerték a szőlőt, bort is erjesztettek,
földjeiken gazdálkodtak s mindent termesztettek.
Megannyi állatot megszelídítettek,
gyermekeik tejet, sajtot ihattak s ehettek.
A Tudás fájához rendszeresen mentek,
áldották Istenünk s gyümölcséből vettek.
Volt egy Nép még régen, kit Sumirnak is hívtak,
réges régen éltek, ékírással írtak.
Ezt a történetet ők jegyezték még le,
kik elődeink voltak sok-sok ezer éve.

Te+Én

A Táltosok erdejében sétálgattunk Te meg Én,
álmodtunk egy szebb jövőről szerelmünknek kezdetén.
Álmunk valóra is váltjuk édes pici angyalom,
és melletted ébredek majd minden egyes hajnalon.
Kisházunknak ablakánál pici madár csicsereg,
nagy vidáman eldalolja itt van már a kikelet.
Gyermekeink kiskertünkben nagy boldogan játszanak,
hangjaik a lenge szélben messze-messze szállanak.
Hirdetik a boldogságunk jó hangosan világgá,
hogy szerelmünk szárbaszökött, s kinyílott egy virággá.

Távol vagy

Távol van szerelmem, de lelkünk összeér,
a szférákon keresztül szellemem útrakél.
Repülök szívemhez akár egy kismadár,
szállok én suhanva s lelkemnek nincs határ.
Előttem két szemed s érzem az illatod,
itt van a lelkemben aranyló csillagod.
Lángoló szerelmünk vakító vad parázs,
szél viszi messzire szikrázó tűzvarázs.
Süvítve elviszi hozzád az álmaim,
lelkemnek melegét viszi a szárnyain.

Szirén ének

Szól egy ének, száll egy dallam,
nagyon távol, nagyon halkan.
Csengő-bongó szirén ének,
szép álmokat hoz most néked.

Álomsziget tengerpartján,
víz morajlik sziklák alján.
Ott dalolnak mind a lányok,
illatozó szép virágok.

Teli vélük egy nagy szikla,
szemeikben ezer szikra.
Reám vetik két szép szemük,
megbabonáz tekintetük.

Néz egy leány, kire vágyom,
tudom, hogy ez csak egy álom.
Felé megyek, s oda állok,
kis párommal muzsikálok.

Megcsókolom, átölelem,
megkérem, hogy jöjjön velem.
Leszáll az est, hozzábújok,
hozzám simul, lángragyúlok.

Halványodik a Nap fénye,
ezüstös Hold jön az égre.
Ezer csillag reánk ragyog,
Veled drágám boldog vagyok.

Szerettem

Gyűlölöm és megátkozom,
mindaddig, míg élek.
Odaátról a fejére,
ezer csapást kérek.

Talán nagyon gonosz lettem?
Sötét minden felettem.
Emlékszem, hogy reá vágytam,
emlékszem, hogy szerettem.

Manapság a bosszúvágyat,
erősödni érzem.
Már túl sokszor belémvágtak,
ezer sebből vérzem.

Mára már az érzéseim,
a föld mélyére temettem.
Emlékszem, hogy reá vágytam,
emlékszem, hogy szerettem.

Kiégtem, mint darabka szén,
kit a tűzre vetettek
Parázslik a gyűlöletem,
azt hittem, hogy szerettek.

Emlékszem, hogy vállairól,
jó sok gondot levettem.
Emlékszem, hogy reá vágytam,
emlékszem, hogy szerettem.

Remélem, hogy raknak reá,
majd rengeteg terhet.
Remélem, hogy ásnak neki,
mély és sötét vermet.

A rengeteg hazugságát,
viselje más helyettem!
Egy életre meggyűlöltem,
akit régen szerettem.

Szeretném letenni

Szeretném letenni súlyos nagy bűnömet,
ne legyen szívemben fájdalom, gyűlölet.

Szeretném lerakni nehézkes terhemet,
szeretnék elűzni egy ködös felleget.

Szeretném sorsomnak könyvét újraírni,
a fénylő csillagokat egy szebb jövőre bírni.

Szeretnék boldogan felnézni az égre,
a sokmillió apró, rámragyogó fényre.

Szeretnék olvasni mindnek állásából,
sorsomat kivenni a bolygók járásából.

Szeretném a szépet, de már sajnos tudom,
hogy köreimet ezért mindhiába futom.

Nem vagyok én sem más, csak egy bűnös lélek,
de tanulok, fejlődök, hiszen ezért élek.

Szeretem az állatokat

Szeretem az állatokat,
csak már néha sok vesz körül.
Nem bírja már szívem, s lelkem,
ilyeneknek már ki örül?

Néha oly sok már az állat,
amely olyan rovar féle.
Eltaposnám mind egy szálig,
hogy ne legyen bajom véle.

Olyan sok a parazita,
élősködő, rusnya állat.
Miattuk vagy gúzsbakötve,
bilincsben van kezed-lábad.

Kirabolnak, kihasználnak,
rabszolgának néznek téged.
Nem számít, hogy mit szeretnél,
nem számít, hogy mi lesz véled.

Szeretem az állatokat,
de hát mindet nem szeretem.
Nem lehet, hogy parazita
élősködjön gyermekemen.

Láttam elég hernyósipkás,
óriási gonosz férget.
Ideje hát permetezni,
szétszórni nekik a mérget.

Szeretem az állatokat,
de ezektől rosszul vagyok.
Ha a közelembe jönnek,
harapok és csípek, marok.

Élősködő sáskák hada,
költözzön el innen messze.
Ha elmentek vissza őket,
senki többé ne eressze!

Szerencsés vagy. :)

Ajándék vagyok, hát becsülj meg drága!
Én vagyok neked, az Istennek lába.

Örülj, hogy megfogtál, szerencsés lány vagy.
Belőlem Isteni ragyogás árad.

Becsülj, mert nem volt még soha ily kincsed!
Égnek áll tőlem majd mindegyik tincsed.

Nem találsz sehol sem, máshol ily pasit.
Kiből az értelem sugárként hasít.

Sötét az éjszaka, s ragyogok néked.
Mutatom utadat, vezetlek téged.

Nem vagyok beképzelt, csak tökéletes.
Okos, meg ügyes, és önérzetes.

Szerelem

Szerelem, boldogság, rózsaszín virágok,
meg tudnád váltani az egész világot.
Talán csak álmodod, tán csak egy pillanat,
mely mikor felébredsz elfut egy perc alatt.
Álom vagy valóság, gyönyörű álmaid,
mézédes vágyakból kibontod szárnyaid.
Alattad fellegek, feletted csillagok.
Virágzó kertekből felszálló illatok.
Ilyenkor szíveden jégpáncél olvad szét,
érzed is belülről éltető melegét.
Kikelet szívedben s a jégcsapok lehullnak,
fagyos hideg télből tavaszba fordulnak.
Ha múlik a szerelem eljő egy förtelem,
belülről mardos a fájdalom s gyötrelem.
Örökös sötétség, egy hosszú éjszaka,
elhagyott utcákon szétesve térsz haza.
Könnyeid áradó patakként ömlenek,
szemedre félhomályt s bús ködöt töltenek.
Eltölti szívedet gond, baj és bús ború,
lelkedet feldúló pusztító háború.
A szerelem kétélű kardod és fegyvered,
szárnyakat adhat vagy fordulhat ellened.