Vadvirág

Picike vadvirág nyílik a hegyekben,
szára hajladozik a fúvó szelekben.
Szirmait borzolja, bimbóit ingatja,
picike bogárka álmait ringatja.

Apró kismadarak a fáknak ágain,
fiókát költenek fészküknek ágyain.
Fáknak a mentében csobog egy kis patak,
csillámló habjában ugráló kis halak.

Őzike kortyolgat színtiszta vizéből,
boldogság árad ki ártatlan szívéből.
Eközben az úton füstölve, pöfögve,
egy autó közelít hangosan zötyögve.

Az őzike megriad, a madarak elszállnak,
sorsuknak útjai százfelé elválnak.
Megáll az autó motorját pörgetve,
s kiszáll két ember hordókat görgetve.

Ledobják terhüket az erdei tisztáson,
csúf sebet ejtve e gyönyörű világon.
Hordóikat hátrahagyják s autóba szállnak,
természetnek lágy öléről lassan tovaállnak.

Hordóikból csurran-cseppen a borzalmas halál,
kis pataknak hűs vizébe lassan utat talál.
A föld is beissza pusztító vad mérgét,
gyilkos sav kezdi ki az erdei fák kérgét.

Kókad a réten a magányos vadvirág,
pusztul a természet, haldokló vadvilág.
Pataknak habjain kis halak lebegnek,
kidülledt szemükkel semmibe merednek.

Őzgida kortyol még újra a patakból,
nem okul a felszínen lebegő halakból.
Tesz még vagy két lépést s leborul a földre,
madarak teteme mindenfelé körbe.

Azt mondja sírva egy száradó vadvirág,
elpusztított, cserbenhagyott minket a nagyvilág.
Nem leszünk már mások mint kóborló szellemek,
s lelkünk szól hozzátok ti gonosz emberek.

Pusztuló állatok, haldokló természet,
sivatag, sárgaság, gyilkoló enyészet.
Az utolsó szó jogán kérdezzük: EMBEREK!
Hol fogtok ti élni, ha már itt nem lehet?