Túlvilági álom

Emberek hallgatnak.
Altatnak.
Altatnak.

Fekete gyászukban.
Zargatnak.
Zargatnak.

Hívnak és idéznek.
Szerettek.
Szerettek.

Elvesztem utamon.
Temetnek.
Temetnek.

Sötét az éjszaka.
Borzalom.
Borzalom.

Kiszáradt lelkem is.
Szomjazom.
Szomjazom.

Egy út van előre.
Fényesség.
Fényesség.

Átjár a nyugalom.
Békesség.
Békesség.

Elvesztem szemedben

Elvesztem szemedben.
Szeretlek!
Szeretlek!

Elmentrem, s felednek.
Keress meg!
Keress meg!

Szeretlek kedvesem!
Lelkemben.
Lelkemben.

Egyetlen menyecske.
Fejemben.
Fejemben.

Nem szeretsz kedvesem!
Szenvedek.
Szenvedek.

Elmegyek, s elmehetsz.
Dermedek.
Dermedek.

Egyszer egy reggelen.
Keress meg!
Keress meg!

Lelkembe temetlek.
Szeress meg!
Szeress meg!

Békakirályfi

Élt egy lány magában, várta a herceget.
Aki nem lovon jött messzire elmehet.
Várta, hogy eljöjjön álmai lovagja.
Akit ha hívna, a lábához rohanna.

Akit csak lehetett világgá kergetett.
Nem volt a szívében soha sem szeretet.
Kinézett végre egy koronás herceget.
Önző volt, s magának szép jövőt tervezett.

Királyfijelöltem, édes kis galambom!
Picike zöld békám, drága kis varangyom!
Csókollak békucim, ott ahol akarod.
Ezt a nőt magadról le sose vakarod.

Add ide pénzedet, add ide váradat!
Dőljön rám aranyad, akár az áradat.
Akarom koronád, és minden ékszered!
Ha magadtól nem adod, elveszem pénzedet!

Szegény kis békuci brekegett magában.
Csak ilyet kaphatok? Éljek hát magányban.
Nem kell ily démoni, gonosz kis boszorka.
Remélem elpusztul, bárcsak már oszolna.

Ülne a seprűre, repülne messzire.
Nem vágytam soha még ennyire semmire.
Brekegnék váramban, nyugodtan, békében.
Gonoszság jött ide, e-banya képében.

Én inkább elbújok tavacskám mélyére.
Soha nem úszok ki többet a szélére.
Sok pici békalány teszi mit szeretnék.
Lebontom váramat, csak innen mehetnék.

Így történt egyszer egy gyönyörű reggelen.
Felkelt a boszorkány: Hová lett hercegem?
Hol vannak kincsei? Nincs is már vára.
Felkötötte magát a boszorkány egy fára.

Békuci királyfi fürdött a tavában.
Nem kell több boszorkány, el volt így magában.
Nem volt már édesem, drága kis varangyom.
Elrepült messzire drága kis galambom.

Óbuda

Az Óbudai fákat borzolja a szél.
Susognak a lombok, és a múlt mesél.
Recsegnek a vén fák, megszólal egy hang.
Templomaink tornyán szól a nagyharang.

Mohos kövek állnak, mint ezernyi árny.
Odafenn az égen százezernyi szárny.
Angyalokként élnek régi őseink.
Figyelnek az égből, s őrzik földjeink.

Óbudának földje ősi terület.
Sok emléket őriz, ez a kerület.
Határait őrzi a nagy kék-Duna.
Aquincumnak romján fekszik Óbuda.

Hol kastélyok állnak, s régi várfalak.
Ahol régi kocsmák, s kövek állanak.
Ahol a hegyek közt madárka dalol.
A zöld erdő lombja védőn átkarol.

Óbudának földje őrzi híveit.
Egy ritmusra verő, ősi szíveit.
Miénk ez a város, ez a kerület.
A legeslegjobb hely, a legszebb terület.

Mámorban

Távolról bűvölöm jéghideg piámat.
Őnéki mormolom mindegyik imámat.
Drága jó söröcském, Isteni italom.
Nem tilthat el tőled semmilyen tilalom.

Megyek a pulthoz és megteszem körömet.
Közelebb bűvölöm drága jó sörömet.
Bele is kortyolok, okozzon örömöt.
Színesebb a világ amikor sörözök.

A tizedik sör után boldogan nótázok.
Ráhúzok pár felest amiktől rókázok.
Eltölt a boldogság, föld felett lebegek.
Elakad nyelvem is, habogok-hebegek.

Bár talpam gömbölyű, enyém az éjszaka.
Háborgó kedvesem felhív, hogy térj haza!
Fülembe ordít és oly nagy a haragja.
Lábam már visz haza, szívem még maradna.

Imbolygok utamon, nagyokat borulok.
Szomjazok, s azt hiszem piára szorulok.
Bemegyek egy boltba vidáman röhögve.
Néznek rám furcsán mert fel vagyok pörögve.

Fel vagyok turbózva, pörög a motorom.
Minden kis bajért a világot okolom.
Aki csak szembejön, mindre most berágok.
Könnyítek magamon, s a fal mellé beállok.

A kapunál vár reám lelketlen kedvesem.
Meghúzom magamat némán és csendesen.
Sodrófa suhog a rút némber kezében.
Miért is jött ez a szipirtyó elébem.

Édes kis tyúkocskám!

Édes kis tyúkocskám kotkodálj szépen!
Kapirgálj szorgosan, ahogyan régen!
Ne akard magadat nyakamra tolni.
Másoknak fészkébe menjél most tojni.

Tollas kis jószágom hagyj békét nékem!
Ne rontsd el életem, ne szívd a vérem!
Ne csapkodd szárnyaid, rikácsolj másnak!
Menj oda ahol még szívesen látnak!

Édes kis baromfim, szedjed a lábad!
Teljesül talán még mindegyik vágyad.
Talán más megteszi, amit én soha.
Talán még történik számodra csoda.

Kapsz mástól medencét, tornácos házat.
Autót, nyaralót, ékszert vagy százat.
Egy célra jó voltál, de ideje menni.
Menjél most máshová magokat enni!

Másoknak táljából csipegess magot!
Keressél más fészket, kényelmes nagyot!
Másokra erőltess ezernyi szokást!
Nem bírja szívem az állandó nyomást.

Angyalnak hittelek, nem ilyen tyúknak.
Édes kis baromfim, eredj most útnak!
Keressél magadnak máshol egy helyet!
Mássszál meg érette, azt akit lehet!

Tegnap még rám másztál, holnaptól másra.
Szívemnek legmélyén el vagy már ásva.
Baromfiudvarod jól körbeszartad.
Holnaptól más kakas kínlódjon rajtad!

A szerelem olyan

A szerelem olyan, akár egy verem.
Melynek a mélyén csak fájdalom terem.

A szerelem olyan, akár a halál.
Megrogyaszt mindig ha szívedbe talál.

A szerelem olyan, mint örvénylő folyam.
Magával sodorva vesztébe rohan.

A szerelem olyan, akár egy felhő.
Ködösen elborít amikor eljő.

A szerelem tüze perzselve éget.
Pusztító lángjai hozzák a véget.

A szerelem szárnyat bont, minden oly mesés.
Majd eljön a fájdalmas pofára esés.

Mindegyik egyforma

Ez a nő nyafka, az a nő cafka.
Ez a nő bamba, az a nő randa.
Ez a nő lusta, az a nő rusnya.
Ez a nő tudja, hogy valaki unja.

Ez a nő olyan, hogy rájön a roham.
Az a nő látom, hogy vesztébe rohan.
Az a nő olyan, akár a többi.
Ez a nő kínjait nyakamba dönti.

Ez a nő olyan, akár a bomba.
Az a nő legyen egy más ember gondja.
Ez a nő gyönyörű, formás a combja.
Az a nő lábait körébem fonja.

Ez a nő sötét akár az este.
Megfogott mégis a gyönyörű teste.
Az a nő kedves, de nem kell mert ronda.
Akár egy lepusztult világnak romja.

Ez a nő fárasztó, az pedig rémes.
Az a nő mindig csak hisztis és kényes.
Ez a nő rikácsol akár egy madár.
Az a nő megfog és szívembe talál.

Ez a nő kínozza mindig a lelkem.
Fájdalom járja át mindegyik sejtem.
Az a nő olyan, akár a halál.
Az a nő röfög és mindig csak zabál.

Ennek a nőnek zörög a csontja.
Az pedig tudatom ízekre bontja.
Ez a nő jéghideg, érzése nulla.
Az pedig amott egy erkölcsi hulla.

Ez itt a szenvedély, az ott egy álom.
Ébredek, s utamat nélküle járom.
Ebben a nőben nincs semmi érzés.
Az ott meg hisztis ha megjön a vérzés.

Ez itt egy diplomás, beképzelt fajta.
Az pedig folyton a pasikat hajtja.
Ez itt a pénzre megy, az meg egy házra.
Az meg egy kocsitól jönne ott lázba.

Belülről egyformán üresen állnak.
Hófehér paripán királyfit várnak.
Állnak és meredten semmibe néznek.
Mindegyik egyformán rabja a pénznek.

Tisztelni a nőket?

Miért is tisztelj egy nőt? Tényleg miért? Van alapja? Ők rohadtul elvárják, de tisztelnek téged? Szeret ő téged? Mivel bizonyítja? Miért is szereted? Én ezen a kérdésen elbuktam, de kell rá válaszolni? Ha megtudod válaszolni valóban szereted, vagy csak egy bizonyos tulajdonságát amire válaszoltál? Miért szereted? Mert belédrúg? Mert megaláz? Mert a férfiakat mind aljas féregnek tartja mert csak meg akarja őket dugni? Szerinted benne vannak érzések? Egyáltalán vannak érzéseik, vagy csak a pénzt érzik? Ha mindent tisztrán látnál talán nem is szeretted soha, de miért is gyűlölöd mindig azt a legjobban akit valaha szerettél? Aki mindezt kijátszotta? Mi a különbség a szerelem és a gyűlölet között? Szerintem csak egy árnyalat ami éggé és földdé változik. Miért is gyűlöljük azt a legjobban akibe régen szerelmesek voltunk? Miért is ne? Nők? Tiszteljük őket? Persze, de miért? Manapság gyermekeket nem akarnak szülni, felnevelni őket pláne, ,csak az élvezeteket keresik, érzéseik nincsenek, csak a pénzre mennek, eltartatják magukat, stb. Miért is tiszteled őket? Én speciel én nevelem a kislányomat, remélem nem ilyen lesz mint ez a sok hulladék. Tényleg, miért tiszteled a nőket? Mert ők elvárják? Mire fel? Mit raktak fel az asztalra a testükön kívül? Azt mind felrakja. Egy dugástól boldogabb leszel? Maximum szerelmes egy K betűs nőbe. Megéri? Csak neked fájhat mert az érzéseid úgysem viszonozza egy sem, ha csak nem vagy millioomos. Tiszteld őket ha nem érzed magad embernek, tiszteld a semmiért! Mit rakott le az asztalra? Megdugtad? Na és? Rajtad kívül még ezer fickó. Mi a különbség, hogy te tarthatod el, hogy te neveled a kölykét? Csúszhatsz előttük, de miért, egy dugásért? Add el magad, de nem leszel férfi! Szeretni lehet egy nőt, de tisztelni a semmiért? HÁT NEM! NEM! SOHA! Miért tiszteled? Mert büszke arra, hogy pornósztár vagy szépségkirálynő? Mert egy csomó férfi átment rajta? Ezt úgyhívják liberalizmus. Ezért tiszteled? Ezek már nem nők, ezek ribancok! Gratulálok a liberális hozzáállásodhoz! Mire vagy büszke rá? Mert jó teste van? Ez emberi vonás? Ez csak adottság, biológia. Ösztöni lény vagy, gratulálok! Nyálasak vagytok ha ezekben nőt láttok. Látjátok még őket? Idővel elhomályosulnak és mind egyforma lesz mint a többi. Tisztelni a nőket, de mégis mire? Ez mind szép, de ők csak a pénzt tisztelik. Nevezzük inkább bálványimádásnak. Régen még lehetett őket tisztelni, de manapság miért? Csak azért mert nők? Hát szeresd a kurvákat! És hol vannak az érzelmek? Vannak még egyáltalán ebben a rohadt világban? Tudom ez női duma, ők szokták nekünk szegezni érzelmek nélkül csak úgy spontán. Csak elvárnak dolgokat a semmiért cserébe és teljesen kiégetik minden érzésedet. Ezek a nők, közben mindig csak a férfiakat szidják, de életükben sem érezték egyszer sem azt, hogy mi az a szerelem. Számukra játék az élet és a te lelked. Talán tényleg észre kéne venni a belső értékeket, de hazugság lenne azt állítani, hogy csak ezek számítanak. Soha nem fogsz tudni szeretni csak ez alapján, nekem sem megy. Megkapjuk a pofonokat így is és úgy is. Egy rondább nő lelkét szeretnénk összegyúrni egy szép nő testével, ilyen nő meg nincs, de legalábbis minket senkinek néz. A szép nők ribancok! Tisztességes nők? Hááát kerestem őket, de kihaltak mint a dinoszauruszok, de álmodozik még róluk az ember. Mi a sorsunk? Szeretni a kurvákat? Érdemes? Mind egyforma. A ronda nőknek van lelkük, de ki tudja őket szeretni? Még én sem, pedig kísérleteztem vele. Más az emberi oldala és más a szerelem. Szeretnék szeretni egy ronda nőt, de képtelen vagyok rá. Mit tegyek? Én sem vagyok egy nagy szám, de leszarom. Tiszteljük a nőket? Részemről oké ha lesz miért, de tényleg miért? Van m ég rendes nő? Tisztelet a kivételnek ha nem ribanc!

Ellentétek vagyunk

Ellentétek vagyunk, éles ellentétek.
Maga vagy a halál, én pedig az élet.
Én vagyok a hajnal, te pedig az alkony.
Nagy teher vagy nékem, kiért hátam tartom.

Ellentétek vagyunk, éles ellentétek.
Én vagyok a jóság, te pedig a vétek.
Az én lelkem tiszta, a tiéd meg szennyes.
Én hófehér vagyok, te meg sárgás, gennyes.

Ellentétek vagyunk, éles ellentétek.
Véres játszmáinkban túl nagyok a tétek.
Oda-vissza vívjuk egymással a harcunk.
Vérben s verítékben fürdik már az arcunk.

Ellentétek vagyunk, éles ellentétek.
Mindig ismétlődnek ugyanazon képek.
Nem változik semmi, csak az élet gyötör.
Csatáinknak végén vár egy sötét gödör.

Várnak rád odalenn.

Nagy szavak voltak amiket mondtál.
Lelkemre álmokból hálókat fontál.
Idővel rájöttem, ezek csak szavak.
Az álmoknak hálója szerteszét szakad.

Igazat nem szóltál egyszer sem, soha.
Ha igazat beszélnél az lenne csoda.
Sohasem szerettél, játszottál velem.
Csapdába ejtett egy szűk sötét verem.

Rabságba ejtettél, mély volt a gödör.
Azóta lelkemben fájdalom gyötör.
Ki tudtam mászni, ez Isteni csoda.
Mégiscsak megmaradt rajtam a nyoma.

Véreznek sebeim, vérzik a lelkem.
Minden mi kínoz azt mélyebbre rejtem.
Elfojtott könnyeim kövekké váltak.
Kimondott átkaim fejedre szálltak.

Elmúlt a szerelem, gyűlölet maradt.
Minden kis mocska a lelkedre ragadt.
Fekete lettél és nem vagy már tiszta.
Pokloknak legmélyén várnak már vissza.

Eljő a pillanat, s lecsukod szemed.
Egy hatalmas kondérban készítik helyed.
Ágyazzák fekhelyed a kénköves bűzben.
Elhamvadsz végleg a tisztítótűzben.

Hol van a határ?

Közel a határ, de kanyargós az út.
Minden olyan szép, és mégis olyan rút.
Messze visz az ár, de meredek a part.
Minden egyes út ugyanoda tart.

Minden egyes út, amin ember jár.
Akinek álmait elmossa az ár.
Ugyanoda tart, ugyanoda ér.
Közben ellepi, a veríték s a vér.

Kézenfogva jár a sötét és a fény.
Aki vándorol, az csak parányi lény.
Szürke a határ és sötét már az ég.
Deres szívedet ellepi a jég.

Fájdalmad maró, de közel a halál.
Kinek angyala egy napon rádtalál.
Elvakít a fény, az ártó bűvölet.
Közben megfogan az égő gyűlölet.

Pislákol a láng szíved romjain.
Merengsz életed fájó gondjain.
Nincsen már határ, leszakadt a part.
Minden mozdulat a végzetedbe hajt.

Pusztaságon jársz, a végzeted e táj.
A világ oly gonosz, a szíved pedig fáj.
Minden oly üres, és minden megfagyott.
A szeretet pedig, végleg elhagyott.

Minden vágyam

Minden vágyam felpofozni, megrugdosni, megalázni.
Minden vágyam felnyársalni, felnégyelni, levadászni.
Minden vágyam bosszút állni, kínozni és meggyötörni.
Minden vágyam mindörökre az emlékét eltörölni.

Turul feltámadás III.

Egyszer volt hol nem volt zöld erdőnek mélyén.
Turulfiak ültek egy sziklának szélén.
Felnevelte őket egy kis fehér galamb.
Várja őket népük és még ezer kaland.

Vár rájuk hazájuk mely most nagyon messze.
Amelyre ráborult a sűrű, sötét este.
Gonosz bitorolja, szétlopta a karvaly.
Tele van a földje még rengeteg bajjal.

Készültek serényen mindketten a harcra.
A mindent elsöprő, végső diadalra.
Angyali Turulok tanították őket.
Köréjük egy fénylő napsugarat szőttek.

Védelmezte őket az aranyló Nap fénye.
Angyalként velük volt őseiknek vére.
Nagy szellemek voltak, kik előttük éltek.
Kik bátran harcoltak, semmitől sem féltek.

Vigyázták lépteik, szárnypróbálgatásuk.
Mindig melengették piciny fészekágyuk.
A szüleik voltak, két angyali madár.
Kiknek a számára nincs igazi halál.

A túlvilágról vissza angyalszárnyon szálltak.
Két szép gyermekükhöz gyakran visszajártak.
Kioktatták őket amire csak lehet.
Hullani fog tőlük a karvaly, mint a legyek.

Minden gonosznak majd letörik a csőre.
Visszaköltözhetnek a nagy sziklakőre.
Elindult két Turul a hazájába vissza.
Nem nyughatnak addig míg az nem lesz tiszta.

Kiűzik a karvalyt, nem hajtanak térdet.
Elzavarnak onnan minden gonosz férget.
Közben Turulhonban fellázadtak végre.
Várakozva néztek fel a kéklő égre.

Lázadtak a hegyek, lázadtak a völgyek.
Lázadtak az öreg, évszázados tölgyek.
Gáncsot vetettek a gonosz seregének.
Ágaikkal ellenállva sötét erejének.

Gyökerükkel végre összekapaszkodva.
Ősi földjeikhez bátran ragaszkodva.
Karvalynak nem adják soha semmi javuk.
Küzdenek ellenük, nem adják meg maguk.

Máshol rabolgasson ez a gonosz horda.
Nem lesznek bégető, gyáva birkacsorda.
Zavargások voltak, a nép lázadása.
Mindent elborító tenger áradása.

Sivalkodott nagyon a sok gonosz karvaly.
Érezték a vesztük, közel már a hajnal.
Oda is rendeltek még több gonosz férget.
Mérgeskígyók fajzatjai verték le a népet.

Ekkor megjelentek a Turulok az égen.
Erőtől duzzadva, ugyanúgy mint régen.
Mérgeskígyók fajzatjait bátran ostorozva.
Angyalok kísérték őket erőt sokszorozva.

Villámok cikáztak nyílhegyként az égen.
Felgyújtván a karvalyt, hogy mind porrá égjen.
Menekült a gonosz, megtisztult az ország.
A pokolba menekült minden rusnya jószág.

Örvendhettek végre az évszázados tölgyek.
Visszakaptak végre minden ősi földet.
Gyökereik mélyen a föld alá futottak.
Poklok kapujáig a gonoszhoz jutottak.

A sötétlelkű gonoszt rögtön körülfonták.
Tépve és cibálva a felszínre vonták.
Felakasztották a legmagasabb fára.
Mindenki gyalázta arrafelé járva.

Elpusztult a gonosz ezennel már végleg.
Hálát adott a nép a ragyogó égnek.
A büszke Turulfiak a fészkükre szálltak.
Minden az övék lett mire régen vágytak.

Turullányok szálltak le a magas égből.
A két madárhoz jöttek a nagy messzeségből.
Egymáséi lettek és boldogan éltek.
Vélük volt az Isten semmitől sem féltek.

Két Turulpár költött már a sziklás bércen.
Azonosak voltak lélekben és vérben.
Fiókáik lettek amerre csak láttak.
Integettek nékik büszke Turulszárnyak.

Sok száz Turul szárnya hasítja a szelet.
Vitorlázva szelik odafenn az eget.
Három színű zászlót lenget a lágy szellő.
Piros-fehér-zöldben minden bárányfelhő.

Fent a menyországban örvendett az Isten.
Karvalyképű madár soha többé nincsen.
Nem lesz élősködő, ki a markát tartja.
Nem lesz soha többé aki ilyen fajta.

Nem lesznek háborúk, szép lesz újra minden.
Minden rút ellenség elmenekült innen.
Nincsen már vezérük, így csak gyáva nyulak.
Turuloknak népe eszik, iszik, mulat.

Boldogabb lett végre mostantól a világ.
Piros-fehér-zöldben minden egyes virág.
Soha a világon nem nyaltak ők talpat.
Boldogan is éltek amíg meg nem haltak.

Turul feltámadás II.

Boldogan éldegélt egy Turulpár a bércen.
Győztes királyokként uralkodtak szépen.
Három kis tojáska fészküknek ágyában.
Három kis fióka szívüknek vágyában.

Ami még csak álom, valóság lesz holnap.
Isten óráiban homokszemek folynak.
Ahogy szépen lassan elporlik egy szikla.
Feltárul előttünk a jövőnek titka.

Két gyönyörű madár vigyázza a fészket.
Lesz most már utódjuk, ki nyomukba léphet.
Eközben a gonosz seregeket gyűjtött.
Poklok lángjaiból előbújt egy küldött.

Előbújt egy karvaly, rikácsoló féreg.
Megtestesült gonosz, ki halálos méreg.
Kibújt a lángokból, szikrázott a szeme.
Ő volt a gonoszság, az elmúlás szele.

Ő volt kit a sátán maga elé küldött.
Kinek sötét lelke gyűlöletben fürdött.
Eközben a földön ragyogott a fészek.
Három madár kelt ki, kik gyönyörű szépek.

Három pici madár született a földre.
Szívük be volt festve piros-fehér-zöldre.
Három kis jövevény kiáltotta égnek.
Éhesek már nagyon, most már enni kérnek.

Vadászni indult hát két gyönyörű madár.
Legyőznek ők mindent, számukra nincs határ.
Repültek messzire, fel a magas égnek.
Szárnyaltak boldogan a susogó szélnek.

Eközben a karvaly, ki előjött a tűzből.
Eljött a fészekhez a kénköves bűzből.
Feljött a pokolból, s a fiókákhoz lépett.
Egyet hármuk közül gyorsan ki is tépett.

Rút kampós csőrével a fiókába vágott.
Vérét kiontotta, aztán tovaszállott.
A gonosznak áldozta egy pici Turul testét.
Az eget elöntötte a vérvörös festék.

Égnek kiáltotta a kismadár vére.
Gonosz karvalyoknak eljön majd a vége.
Eljő a szebb jövő, egy gyönyörű hajnal.
Leszámol az Isten minden búval-bajjal.

Mennydörgés kísérte a karvalynak vétkét.
Rút gonosz fajtája még megkapja bérét.
A két hatalmas madár haza is szállt nyomban.
Gyász és szomorúság támadt Turulhonban.

A sátán seregei közben összeálltak.
Mindannyian már a parancsszóra vártak.
El is hangzott hamar, s elindult a csorda.
Kampóscsőrű, aljas, rikácsoló horda.

Kibújtak a földből, ellepték az eget.
A fészekre támadtak betöltve a teret.
Véres háború dúlt, harcolt a két madár.
Hová szem ellátott aratott a halál.

Véres háború dúlt, de elmentek a férgek.
Két hatalmas madár ezer sebtől vérzett.
Véres volt a fészek, vérvörös a szikla.
Mi lesz majd ezután, mi a jövő titka?

Két szép Turulmadár feküdt véres fészkén.
Kilehelték lelkük a Teremtőhöz térvén.
Két pici fióka ott sírdogált árván.
Odajött két lélek, a földre visszajárván.

Két angyali Turul, kinek lelke tiszta.
Jött a túlvilágról a fiókákhoz vissza.
Gyermekeiket így felkapták az égnek.
Angyalszárnyaikon eredtek a szélnek.

Vitték más országba hazájuktól messze.
Egy régi barátjukhoz, ki érkezésük leste.
Fehér kis galamb volt, ki gyermekeik várta.
Szárnyait hát rögtön fejük fölé tárta.

Két angyali Turul visszatért az égbe.
Örök boldogságba, a vakító fénybe.
Maradt a galambnál a két pici árva.
Szívében lelkében a győzelemre várva.

Egy picike galamb vigyázott reájuk.
Erős lesz nemsoká két picike szárnyuk.
Erős lesz a csőrük, s mindkettejük karma.
Nem győzhet majd rajtuk a gonosznak hatalma.

Visszaveszik mindazt mit szüleik hagytak.
Övék lesz a szikla ahol régen laktak.
Eközben ott messze, büszke Turulhonban.
Visszatért a gonosz, gyorsan alattomban.

Nem találtak mást csak két nagy madár testét.
Meg is ünnepelték az Igazak vesztét.
Szörnyű pusztítás dúlt, örültek a férgek.
Szórták magvaikat, a gyilkoló mérget.

Veszélyben a haza, minden olyan kemény.
Mégis kevesekben benne él a remény.
Emlékeznek páran, vannak akik várnak.
Kik legyőznek egyszer minden gonosz árnyat.

Egymás közt suttogják a tölgyek és a szelek.
Ez a szörnyű dúlás nem sokáig mehet.
Nem lehet így vége, mondják: NEM NEM SOHA!
Eljő a virradat, s feltámad a csoda!

Turul feltámadás

Egyszer volt hol nem volt a sziklás bérceken.
Fészkelt egy nagy madár büszkén és délcegen.
Fészkében üldögélt, párját visszavárta.
Miközben a társa a fellegeket járta.

Bejárta az eget, bejárta a földet.
Büszkén meghódított minden hegyet-völgyet.
Szabadon szárnyalva repült a magasba.
Az aranyló nappal, a télből a tavaszba.

Ő volt a fényhozó mindegyik hajnalon.
Véle egy magasabb szellemi tartalom.
Benne él mindig az Igazság szelleme.
Tiszta a lelke és tiszta a jelleme.

Nincsenek körötte fekete fellegek.
Övé a világ, a morajló tengerek.
Mégis sötét árnyak lestek rá az égből.
Karvalyok támadtak a süvítő szélből.

Kampós csőreikkel szárnyaiba vájtak.
Belémartak mélyen, aztán tovaszálltak.
Feküdt lent a porban, mély fájdalmat érzett.
Mi lesz így párjával? Szíve, lelke vérzett.

Tudta, hogy a gonosz párjára tör nyomban.
Mi lesz kedvesével büszke Turulhonban?
Eközben a párja férjeurát leste.
Reá köszöntött a sűrű, sötét este.

Motoszkálást hallott a susogó szélben.
Izzó szemek lestek rá a sötét éjben.
Hangos rikácsolás verte fel a csendet.
Sátáni kacaj volt, majd hirtelen csend lett.

Ezután a párja lecsapott az égből.
Vissszatért csapzottan, csöpögött a vértől.
Ekkor a karvalyok rájuk csaptak nyomban.
Véres háború dúlt büszke Turulhonban.

A Turulok vállvetve harcoltak keményen.
Irtották a karvalyt büszkén és serényen.
Nagy volt a túlerő, de hullottak a férgek.
Menekültek gyáván, s repültek az égnek.

Maradt két nagy madár, de véres volt a szikla.
Egyikük élete már csak piciny szikra.
Párja ápolgatta, s mély fájdalmat érzett.
Mellette virrasztott míg az el nem vérzett.

Imádta a párját, s örökké szerette.
Testét egy sziklának tövébe temette.
Lehulló könnyei patakként ömlöttek.
Isten, s az angyalok miért így döntöttek?

Könnyeiből így egy rózsa kivirágzott.
A virágból feltámadt ki reá vigyázott.
Kitört a sírjából, egy másik világból.
Életre kelhetett a rózsavirágból.

Támadt a rózsából egy csodás nagy madár.
Élet és halál közt számára nincs határ.
Százszorta erősebb, százszorta keményebb.
Véle a nagyvilág nem lehet szegényebb.

Szerelmes párjára borultak szárnyai.
Soha nem bánthatnak pokolnak árnyai.
Óvlak és vigyázlak, Te vagy a mindenem.
Nem adok túl soha legnagyobb kincsemen.

Tiéd az országom, Tiéd a végtelen.
Tiéd a szerelmem, Tiéd az életem.
Nem győzhetnek rajtam rút gonosz karvalyok.
Táltosként repülve szél szárnyán nyargalok.

Karvalyok hadait széttépem százfelé.
Győztesen állok a Teremtő Úr elé.
Egy sötét éjszakán megölt a viadal.
Mégis a miénk az elsöprő diadal.

Ekkor megjelentek a karvalyok az égen.
Aljas szándékukkal, ugyanúgy mint régen.
Pokolnak serege, sötétség árnyai.
Suhogtak felettük gonoszság szárnyai.

Feljött a fényes Nap, eljött a virradat.
Itt van az új hajnal, utolsó pillanat.
Napsugár ragyogott Turulok fészkére.
Magasból nézett le karvalyok vétkére.

Két bátor nagy madár harcolt ott keményen.
Irtották a karvalyt büszkén és serényen.
Ekkor a fényes Nap ki őket vigyázta.
Karvalyok népére lángjait kihányta.

Lángpallos égette gonoszok seregét.
Nem maradt számukra sehol sem menedék.
Isten hát reájuk eképpen vigyázott.
A gonosztól megmentve az egész világot.

Gyűlöllek!

Lelkemnek legmélyén te vagy a méreg.
Te vagy a pusztító, ártalmas féreg.
Te vagy kit gyűlölök, s lelkemet bántja.
Te vagy ki legmélyebb sebeim szántja.
Te vagy a fájdalom, hazugság, ármány.
Kinek a szíve csak fekete kátrány.
Gyűlöllek, megvetlek ameddig élek.
Fejedre pusztító átkokat kérek.
Minden kis értékem hamuvá égett.
Mindegyik álmom már rongyos és tépett.
Sohasem felejtem mit tettél velem.
Lelkemnek legmélyén gyűlölet terem.
Megbocsájtani ezt nem lehet soha.
Vigyen a pokolba Szent Mihály lova!
Mikor rád gondolok szikrázik szemem.
Ökölbe szorítom mind a két kezem.
Ez a mély gyűlölet sohasem felejt.
Nem voltál te sem más csakis egy selejt.
Aljas kis ribanc, a sötétség lánya.
Te vagy az alvilág mocskos kis árnya.
Vár reád lent már a pokolnak mélye.
Ahová nem jut a napsugár fénye.
Térj vissza, vár lent már apád és anyád!
Együtt lesz végre a tahó kis család.
Takarítsd el magad, nem kell itt szemét!
Mindig csak foglaltad valaki helyét.
Nesze hát itt van egy seprű és lapát.
Messzire utazol, csomagolj kaját!
Takarítsd el magad, várnak rád nagyon!
Ha nem mész magadtól, én csaplak agyon.
Ülj rá a seprűre, repülj el messze!
Enyém a napvilág, tiéd az este.
Örökkön-örökké gyűlöllek Mária!
Gyötörjön mindig a fekete mágia!
Üldözzön messzire, kínozzon téged!
Tépje ki szívedet, ontsa ki véred!
Talán már lehet, hogy mindennek vége.
Nem tudom mi lesz a gyűlölet bére.
Kihalt a szeretet, nincs is már helye.
Messzire vitte az elmúlás szele.

Nézz át ide!

http://obuda.5mp.eu

Zuhanás

Zuhanok a végtelenbe, zuhanok a mélybe.
Zuhanok az ürességbe, a fekete éjbe.
Beszippantott a nagy semmi, suhanok a szélben.
Várnak rám a sötét árnyak odalent a mélyben.

Lezuhantam, összetörtem, fekszem lenn a porban.
Rég nem az az ember vagyok aki egyszer voltam.
Gondolkodom a múltamon, emlékeim fájnak.
Fejem fölött így az évek lassan tovaszállnak.

Száll az idő mint egy madár, suhannak az évek.
Egyszer tudom vége lesz és nyugovóra térek.
Oly egyhangú ez a világ, nem túl jó a porban.
Sokan vannak még előttem a végtelen sorban.

Bosszúvágy

Ahogy az idő előre haladt.
Minden más eltűnt, csak gyűlölet maradt.
Minden más eltűnt, nincs is már helyük.
Egy hatalmas madár messze szállt velük.

Magasba röppent a süvítő szélben.
Messzire szárnyalva eltűnt az égben.
Szívében üresség, lelkében harag.
Sajog a szíve, de mégiscsak szabad.

Nincsenek korlátok, nincsenek rácsok.
Szabadon szárnyal egy pokoli átok.
A felhők fölött most szél szárnyán suhan.
Akire haragszik bombaként zuhan.

Támadja azt, aki bántotta régen.
Tűzcsóva süvít a végtelen égen.
Tűzcsóva amely most perzsel és éget.
Akit ha bántottál megtalál téged.

Tudja, hogy porrá lesz Ő is a tűzben.
Együtt ég veled a kénköves bűzben.
Nem számít semmi sem, ez minden vágya.
Elemészt örökre vérvörös lángja.

Nézz át ide!

http://5mp.eu/web.php?a=obuda

Bomba

Szívemnek legmélyén felrobbant egy bomba.
Rengeteg érzésem borította romba.
Most már csak egy kupac, kis füstölgő halom.
A múltban gyökerezett minden egyes bajom.

Szívemnek legmélyén felrobbant egy bomba.
Ezerfelé repült minden egyes gondja.
Nincsenek már gondok, nincsen semmi bajom.
Életképtelen lett a füstölgő halom.

A rengeteg korom szívem helyét nyomja.
Érzéseim helyét lassan körülfonja.
Nem látok már tisztán, homályosul szemem.
Széles e világban, nem találom helyem.

Ketyeg már egy újabb időzített bomba.
Mely az életemet boríthatja romba.
Elvágtam egy drótot, pirosat vagy kéket.
Egy hirtelen villanás darabokra tépett.

Korlátok

Merre van az árnyék? Merre van a fény?
Fényes úton járnék, de nincsen rá remény.
Ha jobbra vágyok mindig, miért jön a baj?
Ha odaát kell lennem, miért van e fal?

Ha szabadnak kell lennem, miért van keret?
Miért nem látsz mindent, ha nyitva a szemed?
Talán nem kell látnom mit takar a fal?
Tán egy védőbástya, és elkerül a baj?

Mi lehet mögötte? Tán egy mély verem?
Tán gyönyörű álom, talán szerelem?
Miért van e korlát? Tán védőkeret.
Tán egy szakadék vár, s magába temet.

Vigyázz mert a vágyad lassan tőrbe csal!
Mézesmadzag vár rád, s rádomlik a fal.
Ami egykor szép volt, majdan borzalom.
Mi gyönyörű kék volt, most sötét földhalom.

Fölötted egy sírhant, nevet gyilkosod.
Egy tenyérnyi föld lett, minden birtokod.
Minden egyes lépted, idáig vezet.
Minden pici vétked, köti két kezed.

Fekete angyal

Úszik az égen egy fekete felhő.
Az emberek kezében fekete ernyő.
Fekete sárfolyó kúszik a földön.
Egy fekete angyal eljő, hogy öljön.

Fekete köpenye takarja arcát.
Eljött, hogy megvívja vérvörös harcát.
Sötét az éjszaka, gonosz az angyal.
Mennydörgés kíséri morajló hanggal.

Rettegő emberek rohannak széjjel.
Sötét az angyal, sötét az éjjel.
Lángpallost húz elő, ez az Ő kardja.
Lecsap az emberek húsába marva.

Vérvörös áradat kúszik a földön.
Fényes a napsugár amelyik fel jön.
Vörös a vérfolyam, vörös a hajnal.
Tűnik a sötétség, tűnik az angyal.

Mi vagyok számodra?

Mi vagyok számodra?
Lázadó szélsőség?
Akit a tereken kerget a rendőrség?

Mi vagyok számodra?
Csőcselék, főgonosz?
Akit az őrszobán a szolgád átmotoz?

Mi vagyok számodra?
Egyszerű rabszolga?
Akit a rendszered halálig hajszolna?

Mi vagyok számodra?
Csak gójim söpredék?
Egy félresöprendő, picike törmelék?

Mi bajod van vélem?
Hogy nem vagyok megmettszve?
Hogy meg van mindenem, s nem vagyok elcseszve?

Mi bajod van vélem?
Hogy orrom nem görbe?
Hogy reggel bátrabban nézhetek tükörbe?

Miért is lennél jobb?
Mért lennél választott?
Mi ez a sötétség, ami elárasztott?

Mivel is vagy te több?
Szerintem semmivel.
Egyszerű gyilkos vagy, érd be most ennyivel!

Kisstílű bűnöző,
hatalmas ormánnyal.
Aki most karöltve, duzzog a kormánnyal.

Te vagy a söpredék!
Te vagy a borzalom!
Te vagy a főgonosz a sötét oldalon.

Te vagy a sötétség.
Te vagy az éjszaka.
Várjuk, hogy tűnj innen, várjuk, hogy térj haza.

Trianon

Mohos sírkövek,
elszáradt virágok.
Lerombolt falvak,
ellopott világok.

Széttépett családok,
széttépett városok.
Szétszabdalt földeken,
veszteglő vámosok.

Hazánkat bitorló,
örjöngő győztesek.
Sírnak a bérceink,
sírnak a fenyvesek.

Régi szép időknek,
illanó ködében.
Szellemek dalolnak,
hegyeink tövében.

Dalolják, egyszer majd
felvirrad hajnalunk.
Lovunkon büszkén,
majd előre nyargalunk.

Ragyogó Napsugár,
hamvaszt majd szemetet.
Istenünk küld rájuk,
viharos szeleket.

Elsöpör mindent,
mi lázadna ellenünk.
Istenünk, és hitünk,
legnagyobb fegyverünk.

Újra a miénk lesz,
gyönyörű országunk.
Nagy lesz majd szép hazánk,
Isteni oltárunk.

A Turul szárnyal, és
vidáman így dalol.
Ki minket támadna,
mindenki meglakol.

Eljő egy szebb jövő,
eljő a virradat.
Elmúlik végre,
e szomorú pillanat.

Kitartás testvérek!
Most mindent megteszünk.
Ha együtt csináljuk,
soha el nem veszünk.

A Tudás Népe

Turulmadár védőszárnya,
reáborul szép hazámra.

Beteríti, óvja-védi,
őrzi, ezért baj nem éri.

Itt a fészke, itt a vára,
Fényes Istenünknek hála.

Vigyáz reánk, óvja népünk,
ellenünktől sosem félünk.

Támadnak a sötét árnyak,
védenek a Turulszárnyak.

Lecsapnak az ellenségre,
nincs szükség itt egyezségre.

Megvédik az anyaföldet,
pirosat, fehéret, zöldet.

Nem engedik át azt másnak,
ellenünknek gödröt ásnak.

Itthon vagyunk, ezt mutatják,
igaz múltunkat kutatják.

Megmutatják a világnak,
hogy odafentről ránk vigyáznak.

A Magyar a Tudás Népe,
ne helyezkedj szembe véle!

Isten odafenn az égben,
a világot tartja kézben.

Próbára tesz, s figyel minket,
mégis őriz, mint egy kincset.

Várja azt, hogy felébredjünk,
hogy a múltra emlékezzünk.

A belső tudás előbújjon,
ellenséget porrá zúzzon.

Minden Magyar összefogjon,
a csillagunk felragyogjon.

Ne felejtsd el, köt a véred!
Minden Magyar, a testvéred.

Magyar Gárda

Számomra nem ideális,
ha valaki liberális.

Számomra az nem lesz példa,
ha valaki meleg céda.

Nekem ami sokat jelent,
Isten, aki mindent teremt.

Jelképeim Oroszlánok,
védek Magyar Igazságot.

Fölöttem a Turulmadár,
védőszárnya reámtalál.

Vélem Isten Igazsága,
Éljen hát a Magyar Gárda!

Új szelek fújnak

Új szelek fújnak, új idők járnak.
Új kihívások, új csúcsok várnak.

Állunk a Fényben, s itt vagyunk újra.
Várjuk, ki lemaradt, riadót fújva.

Sok ember alszik, de lassan már ébred.
Takarodj sötétség, eljött a véged.

Szól már a harsona, pirkad a hajnal.
Fénysugár jő már a felkelő Nappal.

Oszlik a köd, és lehull a lepel.
Új szelünk szemetet messzire seper.

Fényt hozó madarak fészkeket raknak.
Turulnak szárnyai erőre kapnak.

Magasból rikoltás hangzik a szélben.
Fénynek a madara szárnyal az égben.

Magasból néz le ránk, rikoltja: ÉBREDJ!
Ne aludj, idő van, kelj fel és éledj!

Szebb jövő vár reánk, boldogabb világ.
Nemzeti színekben mindegyik virág.

Fordítsd a Fény felé sugárzó arcod!
Nem veszítheted el soha a harcod.

Meglátod győzünk, mert vélünk az Isten.
Ki győzhetne ellenünk? Oly erő nincsen!

Eljön a mi Napunk, s ragyog az égen.
Nagy lesz a Nemzetünk, akár csak régen.

Ki választott?

Választott vagy? Kiválasztott?
Téged ugyan ki választott?

Nem kíváncsi reád Isten.
Barátod a Fényben nincsen.

Jézus vére rajtad szárad.
Gonoszság mi tőled árad.

Te lennél a kiválasztott?
Ki minket ezzel elárasztott?

Hitvány kutya, ne itt csaholj!
Nem szeretünk, ne itt rabolj!

Tudd meg, ez a mi országunk!
Senkinek itt nem szolgálunk.

Az Oroszlán ébred lassan.
Útban vagy már borzalmasan.

Nem hiányzol, értsd meg végre!
Nem borulunk neked térdre.

Oroszlánként széjjeltépünk.
Turul vezeti a népünk.

Belédmarunk, szétszaggatunk.
Lámpavasra felaggatunk.

Menekülj hát gyáva féreg!
Menekülj, mert várnak téged!

Nem kell itt a hernyósipka.
Menj a sivatagba vissza!

Várnak rád a homokszemek.
Indulj hát el amíg lehet!

Melegedjél tovább máshol!
Szép hazánktól messzi távol.

Valami

Valami elmúlt, valami eltűnt.
Valami feljött, valami feltűnt.

Valami szép volt, valami rosszabb.
Valami rövidebb, valami hosszabb.

Valami elment, valami maradt.
Valami jött, de valami szaladt.

Valami oly gyorsan előre futott.
Van miből valami éppen csak jutott.

Van ami csúf volt, van ami gyenge.
Van melynek ruhája kivágott, lenge.

Volt olyan, amelyen nem is volt ruha.
Volt melynek bőre bársonyos, puha.

Az egyik hazug, a másik szajha.
Az egyik csíkos, a másik tarka.

Az egyik ilyen, a másik olyan.
Mindegyik egyforma, mindegyik rohan.

A csajok csak jönnek, utána mennek.
Jönnek a rondák, aztán a szebbek.

Aztán csak újra egy újabbhoz mennek.
A lényeg. hogy mindent a másikra kennek.

Az egyik feszült, a másik laza.
A legtöbbnek nincsen Isten és Haza.

Az egyik asszony, a másik lányka.
Mit tettek egyszer, a legtöbbjük bánja.

Ilyen vagy olyan, de nincs bennük lélek.
Hát csoda ha tőlük én lassan már félek?

Voltak álmaim

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy álmom.
Golyóvá változott egy napsütéses nyáron.

Elgurult messzire, a pici színes golyó.
Elgurult, s elnyelte egy zubogó folyó.

Vitte a zúgó ár, a tengerbe vitte.
Hullámok dobálták, de partot ért mert hitte.

Rátalált egy leány, játszadozott véle.
Elrakta magának, egy dobozkába téve.

Elzárta, vigyázta, majd eldobta egy napon.
Álmaim széttörtek, szétszóródtak nagyon.

Már csak a szilánkok csillognak a fényben.
Néha még szikráznak, a fénylő napsütésben.

Nem hajtok fejet!

Nem hajtok fejet, és nem hajtok térdet!
Önmagam vagyok, és nem törtem még meg.

Nem csúszom porban, és nem leszek szolga.
Kinek a talpnyalás egyetlen dolga.

Maradok az, aki mindig is voltam.
Ameddig össze nem roskadok holtan.

Kűzdök a sírig, egy érzés nem ereszt.
Amíg a síromat nem jelzi kereszt.

Nem adom meg magam, nem vagyok olyan.
Áradok előre, akár egy folyam.

Elsöprök minden kis szemetet, gátat.
Semmilyen akadály ellen nem állhat.

Akármi lenne, mi ellenem szólna.
Legyőzök mindent, mi ellenem volna.

Feltörök mindenütt, utcán és téren.
Nem győzhetsz ellenem, pezseg a vérem.

Ez vagyok

Turul a nyakamban, pólómon írás.
Előttem köpködnek, mögöttem sírás.

Nem bántok senkit, de mégis csak vagyok.
Utálnak azért, mert álmaim nagyok.

Érzések szívemben, lelkemben vihar.
Mindaddig harcolok, amíg ez kihal.

Szenvedély, szeretet, igazságérzet.
Mindaddig létezem, míg ki nem vérzek.

Hűség és becsület, ilyen a vérem.
Bármilyen idő jön, nyáron vagy télen.

Nem tudok más lenni, ilyennek szeress!
Ha nem tetszem tűnj el és másikat keress!

Önmagam maradok, önmagam vagyok.
Ezt mindaddig tartom, míg bele nem halok.

Összetörten

Elvakított a szerelem, hazugságban éltem,
közben akit szerettem, semmit sem tett értem.

Csak játékszer voltam, egy eldobható mackó,
s én kiálltam mellette mint éretlen tacskó.

Nem hiszek már többé, hazudtak, becsaptak,
elárultak csókkal, ezüstért eladtak.

Eleget hazudtak, eleget igértek,
lelkembe taposva halálra ítéltek.

Szárnyaló szellemem, már lezuhant madár,
egyszer tán rámtalál a megváltó halál.

Nem tudok szárnyalni, nem tudok repülni,
képtelen vagyok a magasba kerülni.

Fekszem a bokrok közt, nincs erő testemben,
tövisek szúrtak át mindenhol estemben.

Tövisek szívemben, tövisek szárnyamban,
fekszem a bokrok közt, halálos ágyamban.

Húsomba vájtak és földhöz is szegeztek,
akikben megbíztam, halálra sebeztek.

Előttem vértócsa, s lehajtom fejemet,
lecsukom lassanként megfáradt szememet.

Elalszom örökre és tovább álmodok,
elég volt mindenből, tán jobb ha távozok.

Zuhanok

Zuhanok a mélybe.
Csak zuhanok holtan.
Szemem előtt képek,
aki egykor voltam.

Mint egy hullócsillag,
suhanok a mélybe.
Felhőkön keresztül,
le a sötét éjbe.

Kialudt a tüzem,
nincs többé már fénye.
Zuhanok lefelé,
már mindennek vége.

Nincs már bennem élet,
ez rég nem én vagyok.
Lelkemnek legmélyén,
már semmi sem ragyog.

Nincs már bennem szikra,
kialudt a parázs.
Nem támaszthatja fel,
semmiféle varázs.

Hamu hull az égből,
csak kiégett korom.
Egyszer földet ér majd,
szürke, fakó porom.

Zuhanok a mélybe,
lebegek a légben.
Nem sokáig leszek,
már a kéklő égben.

Leszáll majd a por is,
elmossa egy zápor.
Olyan a testem, mint
egy kiégett tábor.

Üres, mert elhagyták,
csak szél süvít rajta.
Maga előtt a port,
kavarja és hajtja.

A földdel elkeveri,
s szétteríti gyorsan.
Talán csak álom volt,
talán nem is voltam.

Földdé válok én is,
jó fekete földdé.
Növények rügyében,
színeződök zölddé.

Újjá is születek,
fában és virágban.
Megtalálom helyem,
végre a világban.

Zuhanás

Állok fenn egy sziklás meredélynek szélén,
kicsinyke patak fut a szakadék mélyén.
Egy percre megállok, s kiáltok a mélybe,
a hegyek visszhangozzák a süvítő szélbe.
Elegem van ebből a gonosz világból,
ebből az állandó szeretethiányból.
Tán ugrani kéne, a süvítő szélbe,
s végtelenül zuhanni lefelé a mélybe,
akkor talán végre, eljönne a vége.

Üresség

Üres most a lelkem, egy holdbéli táj,
előtör belőle minden ami fáj.
Egy sivatag bennem, mely kiszáradt föld,
nem terem meg rajta semmi ami zöld.
Talán nincs már bennem szeretnivaló,
tán nem is volt bennem soha semmi jó.
De amíg még élek a remény bennem él,
harcol az én lelkem és semmitöl sem fél.

Üres a szívem

Kiürült szívem lakatlan már,
kínoz a múlt és nincs többé nyár.

Nem ragyog Nap rám, szürke a Hold,
lakat a szívemen, bezárt-e bolt.

Hidegen, fagyosan, üresen áll,
örökös télben a tavaszra vár.

Üres kis kuckó mit elhagytak rég,
mindenütt vastagon ráfagy a jég.

Jégkristály csillagok ragyognak bent,
jobb lenne odakinn, jobb lenne fent.

Jégkristály szívemből csillag repül,
s odafenn egyszer az égre kerül.

Fagyosan, jegesen onnan ragyog,
az égboltnak tengerén csillag vagyok.

Ki engem tönkretett, talán derül,
de tudom, hogy egyszer majd bajba kerül.

Nem lesz majd mellette csillagos ég,
rút, gonosz szívére ráfagy a jég.

Megdermed arcán a gúnyos vigyor,
s nem lesz már senki kit sárbatipor.

Rút, gonosz lelkére lesújt a vég,
s pokolnak tüzében örökre ég.

Volt idő

Volt idő, hogy éltem.
Volt idő, hogy féltem.
Álmaimból felébredtem, és magamhoz tértem.

Volt idő, hogy álltam.
Volt idő, hogy vártam.
Hogy senkire nem hallgattam, és egyedül jártam.

Volt idő, hogy tettem.
Volt idő, hogy vettem.
Volt olyan ügy, amelyikbe sok erőt fektettem.

Volt idő, hogy szóltam.
Más szekerét toltam.
Talán akkor lesz majd jobb, ha összeesek holtan.

Végtelen körök

Csak egy pillanat az élet,
egyetlen szemhunyás.
Egyetlen másodperc,
s új útra indulás.

Élünk és meghalunk,
újra és örökre.
Új útra indulunk,
s végtelen körökre.

Egyetlen pillanat,
mely mégis szenvedés.
Fájdalom, bosszúság,
s új útra engedés.

Új úton haladunk,
egy régit lezárunk.
Érzelmi viharban,
könnyektől elázunk.

Viharos forgószél,
örvénylik köröttem.
Fekete fellegek,
gyűlnek most fölöttem.

Mégis az út végén,
ott vár a fényesség.
Napsugár melege,
boldogság, békesség.

Úszok egy nagy folyón,
az élet árjában.
Vergődök örvényben,
sötétség árnyában.

Lehúznak a mélybe,
s újra kibukkanok.
Hullámok taraján,
szárazra huppanok.

Vár rám az égi út,
várnak a csillagok.
Átlépek egy határt,
jelzem, hogy itt vagyok.

Átéltem sokmindent,
most ide érkeztem.
Hibáztam eleget,
tudom, hogy vétkeztem.

Indulok új útra,
hibáim elfedem.
Szellemem életre,
új testbe engedem.

Járom az új utat,
és a sok állomást.
Vonatom elindult,
s hozza a változást.

Robogok előre,
visznek a kerekek.
Eltérít sokfelé,
gyűlölet, szeretet.

Visznek a vágányok,
hegyen és völgyön át.
Ha néha kisiklok,
öltök egy új ruhát.

Néha már fájdalmas,
ez a sok áldozat.
Néha már fárasztó,
a rengeteg változat.

Néha a sors könyve,
túlzottan bonyolult.
Néha az életem,
kínzóan nyomorult.

Várom az út végét,
hisz ez csak pillanat.
Tűnik az éjszaka,
s eljő a virradat.

Kár, hogy ez múlandó,
mert újra itt vagyok.
Odafenn csillagom,
tüzesen felragyog.

Szikrázón rámragyog,
cinkosan rámkacsint.
Új útra engedő,
sugara búcsút int.

Elenged egy picit,
és mégsem örökre.
Átküld egy világba,
végtelen körökre.

Van e még?

Van-e még rendes nő? Úgytűnik csak voltak.
A földről eltűntek, vagy manapság már holtak.
Van-e még rendes nő? Én egyet sem láttam.
Pedig hittem benne, de soha nem találtam.
Szerintem kihaltak, vagy elmentek a holdra.
Tán csak lelnék egyet, ha írmagjuk volna.
Amelyik itt maradt, tyúk, kacsa vagy liba.
Mindegyik fejében van egy pici hiba.
Mindegyikük hápog, gágog, kotkodácsol.
Szeretetképtelen, mind csak pénzt harácsol.
Csakis azt imádják, érzéseik nulla.
A mai világban, mind erköcsi hulla.
Kendermagos tyúkok, egy maréknyi magon.
Egymást is tapossák, mert éhesek nagyon.
Mindegyik hazudik, akár a vízfolyás.
Mindegyik egyforma, akár csak két tojás.
Teremtett az Isten kendermagos tyúkot.
Mindegyik kapirgált, vagy csípett és rúgott.
Repülnének a nők, hogy ha szárnyuk volna.
Isten úgy akarta, csak elfogyott a tolla.

Vadvirág

Picike vadvirág nyílik a hegyekben,
szára hajladozik a fúvó szelekben.
Szirmait borzolja, bimbóit ingatja,
picike bogárka álmait ringatja.

Apró kismadarak a fáknak ágain,
fiókát költenek fészküknek ágyain.
Fáknak a mentében csobog egy kis patak,
csillámló habjában ugráló kis halak.

Őzike kortyolgat színtiszta vizéből,
boldogság árad ki ártatlan szívéből.
Eközben az úton füstölve, pöfögve,
egy autó közelít hangosan zötyögve.

Az őzike megriad, a madarak elszállnak,
sorsuknak útjai százfelé elválnak.
Megáll az autó motorját pörgetve,
s kiszáll két ember hordókat görgetve.

Ledobják terhüket az erdei tisztáson,
csúf sebet ejtve e gyönyörű világon.
Hordóikat hátrahagyják s autóba szállnak,
természetnek lágy öléről lassan tovaállnak.

Hordóikból csurran-cseppen a borzalmas halál,
kis pataknak hűs vizébe lassan utat talál.
A föld is beissza pusztító vad mérgét,
gyilkos sav kezdi ki az erdei fák kérgét.

Kókad a réten a magányos vadvirág,
pusztul a természet, haldokló vadvilág.
Pataknak habjain kis halak lebegnek,
kidülledt szemükkel semmibe merednek.

Őzgida kortyol még újra a patakból,
nem okul a felszínen lebegő halakból.
Tesz még vagy két lépést s leborul a földre,
madarak teteme mindenfelé körbe.

Azt mondja sírva egy száradó vadvirág,
elpusztított, cserbenhagyott minket a nagyvilág.
Nem leszünk már mások mint kóborló szellemek,
s lelkünk szól hozzátok ti gonosz emberek.

Pusztuló állatok, haldokló természet,
sivatag, sárgaság, gyilkoló enyészet.
Az utolsó szó jogán kérdezzük: EMBEREK!
Hol fogtok ti élni, ha már itt nem lehet?

Fut a zsidó

Fut a zsidó, rohan gyorsan.
Vágyam az, hogy vízbefojtsam.

Fut a piszok, fut a gyáva.
Kapálózik keze-lába.

Mint a bokrokból a nyulak.
Keresi az egérutat.

Dús pajesza lebeg-lobog.
Kampó orrán takony csorog.

Kaftánjában gyorsan szalad.
Rohanvást így messzi halad.

Megcsonkított, metszett fajta.
Behúzva már füle-farka.

Feje búbján hernyósipka.
Rohan már a büdös csicska.

Ha elkapom, lealázom.
Leköpöm és levadászom.

Hiába futsz, utolérlek.
Kiontom a rusnya véred.

Aljas vagy, hát ez a béred.
Senki nem véd meg majd téged.

Menekülj hát amíg lehet!
Mert kinyomom a két szemed.

Betárazok, csőre töltök.
Majd arcomra vigyort öltök.

Levadászlak, mint egy vadat.
Büdös zsidó, védd hát magad!

Ha elbújsz is megtalállak.
Pusztulj innen rusnya állat!

Menekülj, mert nem szeretlek!
Ha elkaplak, eltemetlek.

Véled ásatom meg sírod.
Dolgozni fogsz, amíg bírod.

Így dolgozol te is egyszer.
Megdöglesz te zsidó gengszter!!!

Megölték benned

Megölték benned mit úgy hívnak: szeretet.
Kiölték belőled amit csak lehetett.
Tűz ég a szívedben, szikráznak szemeid.
Lángtenger duzzasztja lüktető ereid.

Perzselő forróság izzik a lelkedben.
Égető gyűlölet mindegyik sejtedben.
Vörösen izzanak éjjel az álmaid.
Hamuvá változtak régen már szárnyaid.

Szíved egy széndarab, s koromba öltözött.
Minden kis szikrája messzire költözött.
Kiégett minden, és nincs benne szeretet.
Ki kéne dobni az elhamvadt szemetet.

Hamvakat fúj a szél, szürkék a szemeid.
Fekete sárfolyót visznek az ereid.
Megdermedsz lassanként, kiadták béredet.
Fekete föld issza fertőzött véredet.

Porrá lett örökre amit csak szerettél.
Mindent egy földhalom mélyére temettél.
Kiszáradt sivatag, porló kis földhalom.
Nincs többé kínlódás, nincsen már fájdalom.

Nincsen már gondolat, nincsenek kérdések.
Nincsenek álmok, és nincsenek érzések.
Elveszett minden mi régen még létezett.
Életed üres lett, holtpontra érkezett.

Tudom amit tudok

Visz az ár magával,
elnyelnek a habok.
Sorsomat megírták,
sejtem miért vagyok.

Tudom miért voltam,
sejtem miért leszek.
Tudom, hogy mit tettem,
azt is, amit teszek.

Sejtem a jövőmet,
ismerem a múltat.
Ismerem a kést is,
mellyel hátbaszúrtak.

Láttam sok szemetet,
néha egy kis szépet.
Elémtár az Isten,
százezernyi képet.

Ismerem az utat,
amit kéne járnom.
Mégis csak eltérít,
töménytelen álmom.

Az útról letérek,
eltévedek néha.
Mert az álmaimban,
egész más a téma.

Más utakat látok,
és mások a képek.
Más az a fűcsomó,
amelyikre lépek.

Megremeg alattam,
szétnyílik egy sávon.
Mélybehúz magával,
a rengeteg álom.

Mért nem arra mentem?
Márpedig én tudtam.
Álmaim követve,
jól magamba rúgtam.

Ismertem a múltat,
sejtettem a jövőt.
Mégis előhúztam,
a magasba törőt.

Álmodtam magamnak,
két gyönyörű szárnyat.
Közben mélybe húztak,
a rámtörő árnyak.

Földe is zuhantam,
összetörtem magam.
Már senki sem érti,
elhalkuló szavam.

Fekszem csak a földön,
jönnek régi képek.
Álmok tengeréből,
valóságba lépek.

Lassan értem jönnek,
lassan utolérnek.
Lassan az álmaim,
nyugovóra térnek.

Tudom ki vagy

Átlátszó vagy, mint az üveg.
Nagy az orrod, nagy a füled.

Szakállad a térded veri.
A két zsebed pénzzel teli.

Tudom, hogy min jár az eszed.
Szép hazámat adod-veszed.

Vajon ki vagy? Én már tudom.
Pofádat már nagyon unom.

Unom már, és ki nem állom.
Távozásod nagyon várom!

Tiltott gondolat

Nem vagyok más, csak betiltott gondolat,
cenzorok vigyázzák utamat, sorsomat.

De mivel létezem, támadok egy napon,
akkor majd megláttok sok-sok fehér lapon.


Egyszer majd bent leszek sokaknak agyában,
hallani fogtok az emberek szavában.

Olyan idők járnak, hogy kordon mögé zártak,
de azért jól tudom, ott kinn sokan várnak.

Kitörök majd bentről egy gyönyörű napon,
eltűnt szabadságom, úgyis visszakapom.

Kitörök keményen a kordonok mögül,
igaz emberekkel veszem magam körül.

Bent leszek nemsoká mindenki fejében,
Igazság leszek a hazugság helyében.

Bejárom a földet, az egész világot,
emberi sorsokat ápolok, vigyázok.

Emberi szívekben, sok szeretet támad,
kisírt szemeiken, minden könny felszárad.

Igazságom szava áthtja a földet,
virágba borítok minden hegyet-völgyet.

Itt vagyok, ragyogok kitörésre készen,
és ha ez sikerül, nagy boldogság lészen.

Teremtés

Erő volt a végtelenben, sugárzott a fénye,
energia vibrált a végtelen ködébe.
A sűrű sötét, komor pára mindenfelől támadt,
az isteni energia hömpölyögve áradt.
A FÉNY melege változtatta életté a ködöt,
vízzel teli felhőkké vált a horizont fölött.
A felhőkből a föld színére rengeteg víz esett,
IZ-TEN fénye ragyogott a látóhatár felett.
Víz öntötte el a földet, az élet óceánja,
szétáradt a mindenségben tajtékzó hullámja.
IZ-TEN magja lehatolt a vizek mélységére,
életet fakasztva fénye melegére.
A víz lett az ősanyánk s fakad onnan élet,
AMA-PALIL anya-erő mely isteni ígéret.
Első lánynak szüli NIN-TI-t ki életnek virága,
megtartónak teszi IZ-TEN a földi nagyvilágba.
Benne él egy égi tündér ki az egek anyja,
Dingir IL-AMA a fellegeket lakja.
Égi Tündér hatalma az életerő felett,
égtől-földig, földtől-égig átjárja a teret.
Égig érő életfaként a kis NIN-TI vagyok,
létemhez én életnedvet az egekből kapok.
Égig érő üveghegyként tündöklöm a földre,
tisztaságot, igazságot soha meg nem törve.
Érintetlen szűzi virág, a hűség mintaképe,
Máriaként tiszteli majd a Magyarok Népe.
Égig érő Boldogasszony mindig újraéled,
átjárja az ősi hitünk Istennői fényed.
Aztán IZ-TEN tüze áradt, KI-áradt az égbe,
az örök tűzből sok világ lett és a Napnak Fénye.
A Napból áradt mindenKIre Istennek a fénye,
meleget és életet ád egyenlően mérve.
KI anyaggá lett s csillagokat formált a nagy égre,
űzik-hajtják mindig egymást néha utolérve.
Bennük van a sorsnak könyve előre megírva,
bennük van, hogy mikor születsz s mikor térsz a sírba.
Háborúk és forradalmak, nyugalom és béke,
le van írva miért tart itt KU-MAH-GAR-I Népe.
ÉN-KI neve az anyagban örök erejének,
a Naperőből fakad a REND s minden pici élet.
Örök törvény IZ-TEN Napja mely ragyogva éltet,
ÉN-LIL égi királysága soha nem ér véget.
ÉN-LIL aki Jézus néven majdan testet ölthet,
Ki megtévedt emberekbe hitet s reményt tölthet.
ÉN-LIL, lelkek elosztója s tudja minden lélek,
Ő az Ura mindeneknek, Ő az örök élet.
Lepkeszárnyon szállt ki ÉN-KI anyagi ereje,
életvízből fakadt NIN-TI virágszirma vele.
Az élő lepke hímporával virágját meghinti,
s LIL-I-AM éledt benne, anyja a kis NIN-TI.
Nyolc virágja vagyon néki mely LIL-I-AM élete,
hét virágból született az élet ígérete.
A nyolcadikban újraéledt mindeneknek anyja,
a kis NIN-TI aki majdan az életet adja.
LIL-I-AM-nak megmaradt még hét pici virágja,
teremt őrző szellemeket szét a nagyvilágba.
Kik minden égi rendnek vigyázói lettek,
égi csillagokként a földre ránevettek.
Mikor minden égi rendnek vigyázói voltak,
tanácskoztak a szellemek és emígyen szóltak:
A földeknek nincs vigyázója, teremtsünk hát embert!
ÉN-KI ekkor felkavarta a tükörsima tengert.
Az élet vizét elkeverte a földnek porával,
embert formált belőle a tengerek sodrával.
Saját képére formálta s AMA-PALIL-t hívta,
újszülöttnek sorsvonalát rögtön reá bízta.
Ekkor AMA, ki ŐS-TEN maga, nagy garral lép közbe,
TEN-GÁR-ja az ÉLET VIZE loccsan újszülöttre.
Világosságra is ébred, szemeiben élet,
IZ-TEN lehelete benne maga lesz a lélek.
Életre kelt s a kis NIN-TI fogta rögtön kézen,
IZ-TEN fénye felragyogott fenn a magas égen.
ÉN-KI lelke izzott a szemei fényében,
szépség, jóság, igazság volt az Ő erejében.
Föld porából meggyúrt teste IZ-TEN képe, mása,
mint egy tükör melyben bárki saját képét látja.
IZ-TEN Fia ekkor vágta kettébe a teret,
a Szent Fokossal elválasztva földet és az eget.
A Föld Napja ekkor haladt a Kos csillagképen,
IZ-TEN fénye, ragyogása vakított az égen.
A Földre küldetett az ember, őrizővé téve,
vele marad a kis NIN-TI kinek neve HÉVE.
LIL-I-AM legkisebb ága, az égi HÉV szűze,
lobogott és égett benne szenvedélynek tüze.
Így érkezett földre EM-BAR minek jelentése,
EM egyenlő Istenasszony, BAR-t párjának téve.
Elvált hát az ég a földtől, de tündökölt a fénye,
Világ Világosságául ÉN-LÉLEK-ként égve.
Az ég fénye az EM-BAR lelke, tündökölt hatalma,
velük hullott égi Kos is mint egy aranyalma.
Szárnyas Kosként érkezett meg ama csillagképből,
melyet eddig fent képviselt a csillagos égből.
IZ-TEN rendelte melléjük, hogy vigyázzon rájuk,
kisegítse életüket s mutassa meg vágyuk.
Álltak lenn a föld kerekén s elindultak hárman,
elöl az Égi Kos, s az emberek párban.
Ment utána földi ember és asszonya NIN-TI,
ki majd a világot népekkel meghinti.
Az élet tavának legszebbik virága,
a Szűzanya lejött az anyagi világba.
A szárnyas Kos elvezette egy nagy fához őket,
melyből majd tudásuk a felszínre törhet.
Evett az ÉGI KOS a fának leveléből,
s elröppent a csillagokba és leszólt az égből.
Visszaszállt a csillagképbe és így szólott onnan:
egyetek e fának gyümölcséből nyomban!
Ami előtt álltok, az a TUDÁS FÁJA,
a Föld urainak szüksége lesz rája.
Tudás és bölcsesség, meg igazság lészen,
Tiétek e világ, hát legyetek készen.
Népesítsétek be fiúval és lánnyal,
s boldogságot kaptok a Teremtő Úr által.
Egyesüljetek hát, boldogan, békében,
s országom Ti lesztek a Kusiták Népében.
Ettek a gyümölcsből és nagy erőt kaptak,
NIN-TI HÉVE által folyók is fakadtak.
Négy folyót fakasztott. Kettőt Napkeletre,
a Tudás fájától a földet termékennyé tette.
Kettő folyt nyugatra s bőséges vizével,
termékeny talaj lett édenkert szívében.
A Tudás fa magjait szerte-szét ültették,
termését, gyümölcsét jóízűen ették.
Nem is vették észre az időnek kerekét,
az idő múlásának száguldó menetét.
Mert bizony a földön egyetlen egy hónap,
a széles horizonton egyetlen égi Nap.
Az odafenn szikrázó csillagfényes égbe,
kilencszer ragyog fel a telihold fénye.
A kilencedik hóban életet ad HÉVE,
egy földi gyermeknek Őt anyává téve.
Útmutatójukról HÉVE-KUS-nak hívta,
s e világ ügyeit majdan reá bízza.
A kisgyermek az embert ADA-MU-nak hívta,
a mai nyelvünkön atyámnak szólítja.
Lassan benépesült a Föld, hisz a pici NIN-TI,
édesanya lelke új lelkekkel hinti.
Egyesültek, sokasodtak nagy-nagy boldogságban,
s nem voltak soha fájó szolgaságban.
Négy folyó vidékén, égi Kusok földjén,
napsugár ragyogott az édenkert zöldjén.
Az egyik folyónak Idigna a neve,
a másiké Barana, Istenfiak helye.
A harmadiké Kur, a negyediké Ár-Ár,
országuk közepe Tudásnak fájánál.
Gyümölcseiben élt IZ-TEN üzenete,
szorgos volt a Népe s méltó volt a neve.
Öntözőcsatornákkal földeket műveltek,
búzát is vetettek, gyümölcsöt termeltek.
Ismerték a szőlőt, bort is erjesztettek,
földjeiken gazdálkodtak s mindent termesztettek.
Megannyi állatot megszelídítettek,
gyermekeik tejet, sajtot ihattak s ehettek.
A Tudás fájához rendszeresen mentek,
áldották Istenünk s gyümölcséből vettek.
Volt egy Nép még régen, kit Sumirnak is hívtak,
réges régen éltek, ékírással írtak.
Ezt a történetet ők jegyezték még le,
kik elődeink voltak sok-sok ezer éve.

Te+Én

A Táltosok erdejében sétálgattunk Te meg Én,
álmodtunk egy szebb jövőről szerelmünknek kezdetén.
Álmunk valóra is váltjuk édes pici angyalom,
és melletted ébredek majd minden egyes hajnalon.
Kisházunknak ablakánál pici madár csicsereg,
nagy vidáman eldalolja itt van már a kikelet.
Gyermekeink kiskertünkben nagy boldogan játszanak,
hangjaik a lenge szélben messze-messze szállanak.
Hirdetik a boldogságunk jó hangosan világgá,
hogy szerelmünk szárbaszökött, s kinyílott egy virággá.

Távol vagy

Távol van szerelmem, de lelkünk összeér,
a szférákon keresztül szellemem útrakél.
Repülök szívemhez akár egy kismadár,
szállok én suhanva s lelkemnek nincs határ.
Előttem két szemed s érzem az illatod,
itt van a lelkemben aranyló csillagod.
Lángoló szerelmünk vakító vad parázs,
szél viszi messzire szikrázó tűzvarázs.
Süvítve elviszi hozzád az álmaim,
lelkemnek melegét viszi a szárnyain.

Szirén ének

Szól egy ének, száll egy dallam,
nagyon távol, nagyon halkan.
Csengő-bongó szirén ének,
szép álmokat hoz most néked.

Álomsziget tengerpartján,
víz morajlik sziklák alján.
Ott dalolnak mind a lányok,
illatozó szép virágok.

Teli vélük egy nagy szikla,
szemeikben ezer szikra.
Reám vetik két szép szemük,
megbabonáz tekintetük.

Néz egy leány, kire vágyom,
tudom, hogy ez csak egy álom.
Felé megyek, s oda állok,
kis párommal muzsikálok.

Megcsókolom, átölelem,
megkérem, hogy jöjjön velem.
Leszáll az est, hozzábújok,
hozzám simul, lángragyúlok.

Halványodik a Nap fénye,
ezüstös Hold jön az égre.
Ezer csillag reánk ragyog,
Veled drágám boldog vagyok.

Szerettem

Gyűlölöm és megátkozom,
mindaddig, míg élek.
Odaátról a fejére,
ezer csapást kérek.

Talán nagyon gonosz lettem?
Sötét minden felettem.
Emlékszem, hogy reá vágytam,
emlékszem, hogy szerettem.

Manapság a bosszúvágyat,
erősödni érzem.
Már túl sokszor belémvágtak,
ezer sebből vérzem.

Mára már az érzéseim,
a föld mélyére temettem.
Emlékszem, hogy reá vágytam,
emlékszem, hogy szerettem.

Kiégtem, mint darabka szén,
kit a tűzre vetettek
Parázslik a gyűlöletem,
azt hittem, hogy szerettek.

Emlékszem, hogy vállairól,
jó sok gondot levettem.
Emlékszem, hogy reá vágytam,
emlékszem, hogy szerettem.

Remélem, hogy raknak reá,
majd rengeteg terhet.
Remélem, hogy ásnak neki,
mély és sötét vermet.

A rengeteg hazugságát,
viselje más helyettem!
Egy életre meggyűlöltem,
akit régen szerettem.

Szeretném letenni

Szeretném letenni súlyos nagy bűnömet,
ne legyen szívemben fájdalom, gyűlölet.

Szeretném lerakni nehézkes terhemet,
szeretnék elűzni egy ködös felleget.

Szeretném sorsomnak könyvét újraírni,
a fénylő csillagokat egy szebb jövőre bírni.

Szeretnék boldogan felnézni az égre,
a sokmillió apró, rámragyogó fényre.

Szeretnék olvasni mindnek állásából,
sorsomat kivenni a bolygók járásából.

Szeretném a szépet, de már sajnos tudom,
hogy köreimet ezért mindhiába futom.

Nem vagyok én sem más, csak egy bűnös lélek,
de tanulok, fejlődök, hiszen ezért élek.

Szeretem az állatokat

Szeretem az állatokat,
csak már néha sok vesz körül.
Nem bírja már szívem, s lelkem,
ilyeneknek már ki örül?

Néha oly sok már az állat,
amely olyan rovar féle.
Eltaposnám mind egy szálig,
hogy ne legyen bajom véle.

Olyan sok a parazita,
élősködő, rusnya állat.
Miattuk vagy gúzsbakötve,
bilincsben van kezed-lábad.

Kirabolnak, kihasználnak,
rabszolgának néznek téged.
Nem számít, hogy mit szeretnél,
nem számít, hogy mi lesz véled.

Szeretem az állatokat,
de hát mindet nem szeretem.
Nem lehet, hogy parazita
élősködjön gyermekemen.

Láttam elég hernyósipkás,
óriási gonosz férget.
Ideje hát permetezni,
szétszórni nekik a mérget.

Szeretem az állatokat,
de ezektől rosszul vagyok.
Ha a közelembe jönnek,
harapok és csípek, marok.

Élősködő sáskák hada,
költözzön el innen messze.
Ha elmentek vissza őket,
senki többé ne eressze!

Szerencsés vagy. :)

Ajándék vagyok, hát becsülj meg drága!
Én vagyok neked, az Istennek lába.

Örülj, hogy megfogtál, szerencsés lány vagy.
Belőlem Isteni ragyogás árad.

Becsülj, mert nem volt még soha ily kincsed!
Égnek áll tőlem majd mindegyik tincsed.

Nem találsz sehol sem, máshol ily pasit.
Kiből az értelem sugárként hasít.

Sötét az éjszaka, s ragyogok néked.
Mutatom utadat, vezetlek téged.

Nem vagyok beképzelt, csak tökéletes.
Okos, meg ügyes, és önérzetes.

Szerelem

Szerelem, boldogság, rózsaszín virágok,
meg tudnád váltani az egész világot.
Talán csak álmodod, tán csak egy pillanat,
mely mikor felébredsz elfut egy perc alatt.
Álom vagy valóság, gyönyörű álmaid,
mézédes vágyakból kibontod szárnyaid.
Alattad fellegek, feletted csillagok.
Virágzó kertekből felszálló illatok.
Ilyenkor szíveden jégpáncél olvad szét,
érzed is belülről éltető melegét.
Kikelet szívedben s a jégcsapok lehullnak,
fagyos hideg télből tavaszba fordulnak.
Ha múlik a szerelem eljő egy förtelem,
belülről mardos a fájdalom s gyötrelem.
Örökös sötétség, egy hosszú éjszaka,
elhagyott utcákon szétesve térsz haza.
Könnyeid áradó patakként ömlenek,
szemedre félhomályt s bús ködöt töltenek.
Eltölti szívedet gond, baj és bús ború,
lelkedet feldúló pusztító háború.
A szerelem kétélű kardod és fegyvered,
szárnyakat adhat vagy fordulhat ellened.