Játékbohóc

Tán játékszer vagyok, egy elhagyott szobában,
egyedül maradtam a fekete homályban.
Kinőttek belőlem, rámuntak, eldobtak,
szívemet kitépték, szárnyaim elkoptak.
Elhagyott bohócként szemétbe kerültem,
összetört tárgyakkal a múltba merültem.
Vár reám pusztító, kénköves kemence,
s tudom, hogy nem veszel újra a kezedbe.
Égek a szeméttel, régmúltról álmodok,
fekete füstként egy kéményen távozok.
Fekete koromként szállnak el álmaim,
szél viszi messzire elhamvadt vágyaim.
Elpusztult, kiégett az egész életem,
elhagytak, eldobtak, ez lett a végzetem.
Elhagyott játékszer, kit soha nem szerettek,
akit a kukába, szemétbe vetettek.
Aki csak füstté lett a szélnek szárnyain,
akinek a bánat, úrrá lett álmain.
Mi maradt belőlük? Hamu és emlékek.
Álmai helyére új álom nem lépett.
Buta kis bohócként álmait kereste,
de rájött, hogy igazán senki sem szerette.