Temető csendjében szenved egy lélek.
Egyedül maradtam, egyedül félek.
Meghaltam,s lassanként felejt a világ.
Sírhantom tetején, szárad a virág.
Bánom a bűneim, amit csak tettem.
Mára csak magányos kísértet lettem.
Kárhozott maradtam, nem vártak reám.
Hiába voltam oly gyönyörű leány.
Nem vártak odaát, kizártak végleg.
Bűneim lassan a lelkembe égtek.
Bánom, hogy bántottam, akit csak lehet.
Most már a magányom magába temet.
Sohasem szerettem, ez lett a sorsom.
Pokolnak árnyai ragadtak torkon.
Mohos a sírkövem, föld lepi arcom.
Nap közben odalent örökké alszom.
Kimenőt kaphatok, holdfényes éjen.
Ilyenkor könyörgök, s Istenem kérem.
Engedjen a fénybe, már mindent bánok.
Mindegyik hajnalon a mélybe szállok.
Bocsáss meg Istenem! Hiába kérlek?
Ez lett a végzetem, ez már a végzet.
Suttogó árny vagyok, susogom halkan.
Bánom a bűneim, s bele is haltam.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése