Kísértetként

Kihalt bennem minden érzés,
kihalt bennem minden jó.
Kiszáradt így ezer virág,
kiszáradt egy tiszta tó.

Kihaltak a fák, a bokrok,
üres, sivár most-e táj.
Sivatagi pusztaságon,
felszínre tör, ami fáj.

Fáj a szívem mindörökké,
a gyötrelem szinte ég.
Mégsem tüzes, inkább fagyos,
olyan hideg, mint a jég.

Jéggé fagyott, már nem dobog,
kihalt álomvilágom.
Elhervadt a lelkem mélyén,
százezernyi virágom.

Elhervadtak, kiszáradtak,
fekszenek egy halomban.
Porrá őrlöm szirmaikat,
mint búzát egy malomban.

Porból lettünk, s porrá leszünk,
a hideg föld eltemet.
Várom azt a pillanatot,
mikor innen elmegyek.

Nézem fenn a fellegeket,
szeretnék már repülni.
Szeretnék egy szebb világba,
Isten elé kerülni.

megítélné tetteimet,
megtudnék sok miértet.
Az is lehet, nem lennék más,
csak bosszúálló kísértet.

Eljönnék a nagyvilágba,
gyötörném, ki megbántott.
Bosszút állnék mindazokon,
ki szívembe kést mártott.

Édes bosszú várna engem,
ha áldozatom meglelem.
Megjelennék a párában,
száz alakban, száz helyen.

Szétpattanó tükörcserép,
lengő csillár, borult ég.
Lennék én egy hűs fuvallat,
amely fagyos, mint a jég.

Amikor már elvégeztem,
mindazt, amit akarok.
Föld mélyébe egy meredek,
alagutat kaparok.

Várnak rám a poklok mélyén,
az üst mellet az ördögök.
Táplálom az örök tüzet,
gonoszokat pörkölök.

Várom lent, kik megbántottak,
én leszek a büntetés.
Gyűlöletem lángja lobog,
egy örökös tüntetés.

Meghalt minden megbocsájtás,
meghalt minden szeretet.
Mit ellenem elkövettek,
már semmit sem feledek.

Nem fogok már megváltozni,
vagyok, aki most vagyok.
Várhatnak rám odaátról,
ördögök, vagy angyalok.

Valahol tán befogadnak,
de ha nem, hát nem sírok.
Reszkess tőlem mindörökre!
Az emberekben nem bízok.

Kísértetként bolyongok majd,
remeghetsz a sötétben.
Hideg, nyirkos éjszakákon,
az elmúlás ködében.