Álmodozás

Nézem az égboltnak ragyogó tengerét,
elűzöm magamtól gondjaim fellegét.
Szabaddá engedem megfáradt szellemem,
szárnyalva hajózok a csillagtengeren.

Csalogat a csillagoknak pislákoló fénye,
búcsút int a földi világ sokmilliárd lénye.
Elrugaszkodtam a földtől, a messzi végtelenbe,
színt varázsol a sok csillag szürke életembe.

Képzeletem elszabadult, s messze-messze szárnyal,
a szellemem találkozik néhány sötét árnnyal.
Gonosz árnyak taszítanak a szédítő mélybe,
de lelkem belekapaszkodik a süvítő szélbe.

Visszaemel a magasban úszó felhők fölé,
s visszatérek, fel az égbolt ékszerei közé.
Szállok köztük szélsebesen, angyalokat látok,
fényár lebeg körülöttük és feléjük szállok.

Így szól egy hang: Hé, kishaver, térj vissza a földre!
Szállj már le a felhők közül, s nézzél lassan körbe!
Majd meredten és bágyadtan lassan körbelesek,
s hirtelen egy más világból jól pofára esek.