Turul

Odafenn fészkeltem a sziklás bérceken,
vigyáztam hazámat büszkén és délcegen.
Fészkemet megóvva tártam ki szárnyaim,
nevetve kifogtam a pokolnak árnyain.
Egyszer észrevétlen lopakodtak mögém,
s gonosz, sötét árnyak magasodtak fölém.
Szörnyű vaspöröllyel sújtottak szárnyamra,
sunyin és gonoszan, hátulról támadva.
Egy kissé megszédültem, csontjaim megtörtek,
elfoglalták fészekágyam és a mélybe löktek.
Zuhantam én bukdácsolva, forogva végtelen,
lepörgött előttem az egész életem.
Magasból zuhantam, de én mégsem féltem,
bízva Istenemben mégis földet értem.
Madártestem összetörve, de azért még élek,
a dögevők körémgyűltek, de én mégsem félek.
Most haldokló Turulként fekszem lenn a földön,
mellettem egy fűszál mellyel könnycseppeim törlöm.
Csőrömmel szelíden belékapaszkodok,
de elrabolt fészkemhez mégis ragaszkodok.
Ha erre jársz segíts meg, s emeld fejem égnek,
majd a Nap hevétől erőm újra ébred.
Ha Te is segítesz, új erőre kélek,
s fészkemről a gonosz menten szerteszéled.
Megmarom csőrömmel, s elűzöm az éjbe,
örökös homályba, vissza a sötétbe.
Majd vakítva ragyog szent Napunk az égen,
s boldogan szárnyalok, ugyanúgy mint régen.