Miért kell?

Miért kell szenvedni? Mért kell, hogy fájjon?
Mért kell, hogy tudatom semmivé váljon?

Miért nem lehetek, az, aki vagyok?
Miért csak fájdalmat, gyötrelmet kapok?

Miért nem változhat széppé most minden?
Miért kell hinnem, hogy boldogság nincsen?

Miért oly keserű az egész élet?
És ez az egész majd mikor ér véget?

Mi ez az egész, mi körülvesz folyton?
Miért is szorul most össze a torkom?

Mit látok, amikor tükörbe nézek?
Mi az a szívemben, mit belül érzek?

Mi ez a gyűlölet? Mi ez a harag?
Lelkemnek legmélyén még meddig marad?

Hogy tör fel belőlem, és milyen mélyről?
Mekkora vihar jön elő az égből?

Miért e sok felhő? Miért e zápor?
Két szemem előtt meg mi ez a fátyol?

Mi ez, mit előlem elrejt és takar?
Mi az mit szellemem oly bőszen akar?

Miért nem kaphatom meg amit keres?
Az étlapon miért van feketeleves?

Miért e vergődés, mi ez a vihar?
Miért van, hogy minden érzésem kihal?

Miért e háború? Mi ez a csata?
Mért tapos testemen ezernyi pata?

Miért is fognak rám annyian fegyvert?
Miért van szükség rá, ha sorsom megvert?

Miért is tört össze ezernyi álmom?
Miért kell utamat egyedül járnom?

Miért csak az boldog, ki máson tipor?
Miért van az arcán sátáni vigyor?

Miért nem bűnhődik, miért nem szenved?
Neki a sorskerék miért is enged?

Miért is nem lehet édes a bosszú?
A tengernyi szenvedés miért oly hosszú?

Nem tudom miért van, de sajnos érzem.
Hátamban a sok kés, száz sebtől vérzem.

Nem tudom meddig tart, sok még a kérdés.
Nem áll el soha tán, erős a vérzés.

Próbálom legyőzni, amíg még lehet.
Mígnem az anyaföld magába temet.

Elfáradt kőszívem magába zárja.
Elrejti örökre, a mélybe, a sárba.

Elillan szellemem csöndesen, halkan.
Talán az életbe bele is haltam.

Egyetlen dolog van, amitől félek.
Hogy túlélek mindenkit, s örökké élek.