Porszemek

Picike porszemek fekszenek a földön,
apróka világuk mindegyiknek börtön.
Fekszenek unottan, mind a síri csendben,
de kavarodás támad az isteni rendben.
Picike forgószél kavarja a tájat,
a porszemek lelkében fölkelti a vágyat.
Hej, hogy ha felkapna, szárnyalhatnék végre,
felmennék magasra, a ragyogó égbe.
Emeli is őket, mindet szépen sorba,
mégis mind visszahull egyenként a porba.
Egyetlen egy marad, fenn a szélnek szárnyán,
majd magasba szárnyal, egymagában, árván.

Gúnyosan mosolyog a többieket nézve,
s közben emelkedik, a napfényes égbe.
Gúnyosan kacagva, mindenkit lenézve,
magasba tör bátran, szebb jövőt remélve.
Eltűnő porszemek, távoli a világ,
elszálltam magamtól mint gyönyörű virág.
Én vagyok az Isten, teljesült az álmom,
mégis minden nappal magasabbra vágyom.
Szeretnék feljutni már a felhők közé,
eképpen álmait folyton tovább szövé.
Emeli is a szél, s a felhők közé szárnyal,
nem is törődik az elhagyott világgal.

Szeretne már eljutni a fénylő csillagokba,
de a felhők közt a pára lassan körülfonja.
Esőcseppbe került, mely száguld le a mélybe,
kétségbeesetten néz vissza az égre.
Esőcseppje aztán az óceánban csobban,
feje fölött a víz gyorsan összeloccsan.
Süllyed az óceán mélységes mélyére,
nemsokára elér pályája végére.
Életére visszagondol és nosztalgiázik,
az óceán habjaiba elsüllyedve ázik.

Milyen szép volt az az idő míg a porban éltem,
és egy buta porszem lettem, ki lenézte a népem.
Most süllyedek lefelé, iszap lesz belőlem,
nem kérdez odafenn senki sem felőlem.
Már nem is hiányzom, már nem is szeretnek,
a picike porszemek örökre felednek.
Nem láthatom többet a ragyogó Napot,
a mélységes óceánban össze-vissza fagyok.
Elérkeztem az óceán fagyos fenekére,
bárcsak újra visszatérnék éltem elejére.