Szállj el magadtól!

Szállj el most magasra!
Légy beképzelt, büszke!
Nem te vagy manapság,
már a szívem csücske.

Szállj innen messzire!
Húzd följebb az orrod!
Felszántja az eget,
oly magasan hordod.

Te vagy a büszke nő,
mely beképzelt, buta.
Mégis, csak egy vérző,
tüzelő kis szuka.

Ugathatsz bárkinek,
szimatolhatsz körbe.
Bámulhatsz a falon,
lógó nagy tükörbe.

Hazudozhatsz bátran,
rádszakad a plafon.
Rászolgáltál arra,
hogy verjenek nyakon.

Törjék be az orrod,
mely a szemet bántja.
Amely odafenn,
a fellegeket szántja.

Lebeghetsz az égen,
egyszer földre pottyansz.
Beképzelt kis szuka,
egyszer nagyot koppansz.

Akit kihasználtál,
majd mind rajtad nevet.
Rájössz egy szép napon,
már senki sem szeret.

Mindenki csak gyűlöl,
te kis buta paraszt.
Vén banya korodra,
majd egyedül maradsz.

Primitív nő voltál,
egy beképzelt majom.
Elmentél hát véled,
nem lesz többé bajom.

SZ, mint szeretlek

Szenvedélyes szívem, szerelmemmel szárnyal,
szárbaszökött szerelmünket szavalom a számmal.
Szerelem szigete szívemnek szentélye,
szememben szeretett szerelmem személye.
Szerkesztem szerelmünk sziszegő szózatát,
szavakkal szorozva szeretet szorzatát.
Szerelmem szigetén szaggató szenvedély,
szabadon szárnyalok szívemnek szellemén.
Szikrázó szivárvány szerteszór színeket,
sziporkázva szembesítve szerelmes szíveket.
Szépséges szikrázó szivárvány szemednek,
szuszogva szavalom, szerelmem szeretlek!

Sors

Hiába futsz, minden elér. El nem kerülheted.
Bárhova jutsz, csak érted van. Minek kerülgeted?

Ez a sorsod. Te akartad. Te kérted így régen.
Minden ott van lejegyezve a csillagos égen.

Olvass bele, mint egy könyvbe! Olvasd! Mi van írva?
Végezd el, mit reádbíztak, aztán menj a sírba!

Rózsámnak

Szikár, száraz pusztaságon vándoroltam végtelen,
kietlen és kiégett volt nélküled az életem.

Vándoroltam én egy száraz sivatagi tájon,
délibábként megjelentél mint gyönyörű álom.

Egy illatozó csodálatos bimbózó kis rózsa,
simogattam, öntözgettem, gondoskodtam róla.

Tüskéi még néha szúrtak, de nem döftek agyon,
csakis nékem nyiladozott mert szerettem nagyon.

Most is nékem illatozik e gyönyörű rózsa,
átölelem s engem éltet a mézédes csókja.

Végre enyém és kinyílott bimbózó virágja,
szeret engem és erőt ad egy kegyetlen világban.

Szeretlek én édes rózsám hisz rabod a lelkem,
kezemből e szép virágot soha ki nem ejtem.

Romváros

Lelkem egy romváros, elhagyott, szomorú,
rátört egy kegyetlen, pusztító háború.
Szétverték, gyötörték, kínozták végtelen,
romokban hever már az egész életem.
Kik hozzám betértek, törtek és romboltak,
szívemben pusztító érzelmek tomboltak.
Összedőlt érzések fejemre omlanak,
fájdalmas emlékek álmomra rontanak.
Ülök a romok közt, a földhöz ragadva,
többé nem szárnyalok szédítő magasba.
Egyedül maradtam lelkemnek romjain,
egyedül merengek életem gondjain.
Kihalt a romváros, sivár, puszta minden,
menekülni kéne, jó messzire innen.
Fúj a szél a romok között, azt dalolja sírva,
tán odaát várnak reám, odalenn a sírban.

Rohanó szekér

Futok utánad, de nem állsz meg soha,
száguld a szekér messzire, tova.

Felkapaszkodnék, de nem áll meg értem,
mégis egy kanyarnál eléje értem.

Elébevágtam, elébeálltam,
gondoltam megáll kit annyira vágytam.

Szalad a szekér, robog a kerék,
rohanok érted, szaladok feléd.

Nem állt meg nekem, hiába kértem,
bekövetkezett amitől féltem.

Suhanó szekér, rohanó lovak,
átgázolt rajtam a száguldó fogat.

Kiálltam elé, de áthajtott rajtam,
talán még élek, tán belehaltam.

Porszem

Apró pici porszem vagyok,
aki egykor lángra kapott.
Ragyogtam én fenn az égen,
de hamuvá váltam régen.

Volt idő, hogy szerettem,
mára mindent feledtem.
Jéghideg kis porszem lettem,
érzéseim eltemettem.

Kitől régen lángrakaptam,
most már végleg elszakadtam.
Hideg kígyót melengettem,
belém mart, hát elengedtem.

Menjen hát a gonosz féreg,
de bennem maradt a sok méreg.
Bennem van és terjed lassan,
fáj a szívem borzalmasan.

Tán a hamu alatt újra,
ha lágy szellő reámfújna.
Egy kis szikra lángralobban,
és a szívem újradobban.

Dobogna és újra élne,
boldog, szebb jövőt remélve.
Talán minden sikerülne,
s arcom újra felderülne.

Olyan a nő, akár egy macska

Olyan a nő, akár egy macska.
Mindegyik hűtlen, mindegyik csacska.

Ha nincs pénzed nem marad, úgysem hajt fejet.
Elmegy és keres egy gazdagabb helyet.

Míg veled van kihasznál, karmol és harap.
Utána elmegy és semmid sem marad.

Visz mindent magával, amit csak lehet.
Tönkretesz, nem számít mi lesz majd veled.

Elindul világgá, új gazdát keres.
Hízeleg, miákol, mert nagyon cseles.

Megdugják ezerszer, aztán még párszor.
Amikor megunja, várnak rá máshol.

Odamegy, ahol kap táljába tejet.
Megmászik érte ő rengeteg hegyet.

Ugrál is rajtuk, akár egy lovon.
Aztán majd idővel másik lesz soron.

Sajnos a rendes nők kihaltak régen.
Odafenn ragyognak ma már az égen.

Ma már csak legenda, egy régi mese.
Vannak még rendes nők? Ne hidd el Te se!

Gyönyörű gondolat, gyönyörű álom.
Aztán az új macskát látod az ágyon.

Bár ma még dorombol, holnap már karmol.
A húsodba tép és a szívedbe barmol.

Óbuda

Ragyog a fénylő Nap Óbudának földjén,
fényesen világít minden hegyén-völgyén.
A nyári Nap fényét tükrözi a Duna,
a szél is azt susogja imádlak Óbuda!

Hol AQUINCUM romjai vannak a föld alatt,
egy régi kultúra emléke fennmaradt.
Hol a hegyek alatt folyik a kék Duna,
szeretlek szép hazám, imádlak Óbuda!

Nyisd ki a szívem!

Van egy vasrács a szívemen, meg egy rozsdás lakat,
hidd el, hogy a legmélyéből sok szeretet fakad.

Hogy ha kulcsát megtalálod, megnyílik a szívem,
szeretni fog mindhalálig, és követni híven.

Nem enged ki rabságából, rádzárul a lakat,
magábazár mindörökre amíg meg nem szakad.

Ha meghasad el is vérzik, ezért ne tedd tönkre,
hívogatlak, gyere gyorsan, várlak Téged, jöjj be!

Nők

Álnok kígyók, hazug álmok,
őszintétlen, gonosz lányok.
Sok pénzéhes, gonosz némber,
éjjel-nappal mind csak zsémbel.

Kitör belőlük a hiszti,
férfit temetőbe visz ki.
Rikácsolnak, mint egy madár,
amíg elragad a halál.

Olyanok, mint hűtlen kutya,
közben mindegyikük buta.
Egytől-egyig hisztis-nyafka,
nyávognak, mint a kismacska.

Hinni nekik sosem lehet,
mind csak hazudja, hogy szeret.
Hazudnak és pénzed lesik,
miközben a szépet teszik.

Ha nincs pénzed legyél résen,
átdobnak a kerítésen.
Szíved, lelked tönkrevágják,
egyedül a pénzt imádják.

Lelkük nincsen, az már hulla,
erkölcseik egy nagy nulla.
Talán régen, egykor voltak,
de azok már mind megholtak.

Női hűség

Női hűség?
Hát van olyan?
Gyorsan elfut, mint egy folyam.

Női hűség?
Hát nincs lába?
Úgy elillan, mint a pára.

Női hűség?
Hol van, merre?
Képesek ők minden cselre.

Női hűség?
Hát az milyen?
Sosem lépett fel a színen.

Női hűség?
Hát van olyan?
Gyorsan elfut, mint egy folyam.

Női hűség?
Hát nincs lába?
Úgy elillan, mint a pára.

Női hűség?
Hol van, merre?
Képesek ők minden cselre.

Női hűség?
Hát az milyen?
Sosem lépett fel a színen.

Női hűség?
Sosem láttam.
Pedig lestem, nagyon vártam.

Női hűség?
Erre vágyom.
Mégsincs ilyen, ez csak álom.

Női hűség?
Én nem látom.
Kerestem, de nem találom.

Női hűség?
Nem is lehet.
Mert e-világ nagyon beteg.

Női hűség?
Az már rég volt.
A hűtlenekből épp elég volt.

Női hűség?
Nem azt kaptam.
Pedig hidd el, azt akartam.

Női hűség?
E-világban?
Hiszel még egy szép virágban?

Női hűség?
Nincs már tiszta.
Az időben menjünk vissza!

Női hűség?
Kérdőjeles.
Nem hiszem, hogy ez így helyes.

Női hűség?
Ez csak duma.
Elnyelte a habzó Duna.

Női hűség?
Én nem hiszem.
Pedig hittem sokra viszem.

Női hűség?
Nincs már minta.
Viszi őket, a körhinta.

Női hűség?
Mind pénzt szeret.
Ez a világ csődhöz vezet.

Női hűség?
Mi fán terem?
Elnyelte egy sötét verem.

Női hűség?
Ezt tanultad?
A mai nők kifakultak.

Női hűség?
Mind elveszett.
Minden bűnük eltervezett.

Női hűség?
Messze úszott.
Ez a világ félrecsúszott.

Női hűség?
Esti mese.
Ne is foglalkozzunk vele.

Női hűség?
Ez csak beszéd.
Mind egyforma vászoncseléd.

Női hűség?
Az még várat.
Hűtlen minden asszonyállat.

Női hűség?
Van még jóság?
Gyönyörű, de gonosz jószág.

Női hűség?
Hát, ha volna.
Az élet jobb mederben folyna.

Női hűség?
Na és család?
Mind hazudós, hűtlen, galád.

Női hűség?
Ne hidd szavuk!
Kihasználnak, mert mind hazug.

Női hűség?
Csukd be szemed!
Ne láss semmit, nem fáj fejed.

Női hűség?
Úgyis eldob.
Csak a pénz, mit agyuk felfog.

Női hűség?
Ezer dráma.
Férfiaknak széttört vágya.

Női hűség?
Régen elmúlt.
Ezért minden férfi feldúlt.

Női hűség?
Keress kincset!
Rakjál reá rabbilincset!

Női hűség?
Így is elmegy.
Már nem kaphatsz hű szerelmet.

Nem léphetsz át múltadon

Nem léphetsz át múltadon.
Ne tagadd meg Nemzeted!
Tudd, a világ folytonos
és átlépned ezt nem lehet.

Ha eltörlöd a múltadat,
ha nem tiszteled őseid,
eltörlöd a múlt ködének
büszke MAGYAR hőseit.

Ha megsemmisül mind a múlt,
ha megbontod az egységet,
lerombolod templomaid
a folyamatos szentséget.

Ha átléped ki teremtett,
ha átléped a múltadat,
elpusztítod önmagad
és halálra sújtanak.

Ha elvágod a gyökereid,
nem áramlik ősi vér,
nem táplálja lelkedet
és nem zöldülhet új levél.

Ha kiszárad az ősi fa,
ha elpusztul a büszke tölgy,
elsárgul majd ami zöld,
és sivataggá lesz a föld.

Nem kívánok megváltozni!

Nem kívánok megváltozni, aki vagyok az vagyok,
halálomkor így visznek el ördögök vagy angyalok.

Így szeretnek, így gyűlölnek engem már az emberek,
az én lelkem már csak ilyen, s más már soha nem lehet.

Érzéseim kipakolva előttük egy asztalon,
ha gyűlölnek is nekem fontos e szellemi tartalom.

Szabad lelkem vígan szárnyal, s nem kötik meg törvények,
mások hozták, melyek nékem mélybe húzó örvények.

Engedelmeskedni nékik soha-soha nem tudok,
ha ellenem van ez a törvény, minden szabályt felrúgok.

Rájuk borul akik hozták, s szabadulnak foglyai,
elborítja majdan őket egy bukott világ romjai.

Tudom jól, hogy soha semmi nem tarthat majd örökké,
voltak itt már muzulmánok, mégsem váltunk törökké.

Tudom, hogy a hazug álarc lehull majd egy hajnalon,
s győzni fogunk mindörökre majd a ferde hajlamon.

Legyőzzük a gonoszságot a világon szerteszét,
sugározva mindenfelé HUNNIÁNAK szellemét.

Nem felejtek

Nem felejtek semmit,
nem felejtek soha.
Bár az idő halad,
sebesen és tova.

Nem bocsájtok meg már,
soha-soha többé.
Nem válik az emlék,
egy gomolygó köddé.

Én a megbocsájtást,
többé nem ismerem.
Soha többé senki,
nem packázhat velem.

Olyan már az agyam,
akárcsak egy raktár.
Eltárolta mindazt,
ami rosszat adtál.

Zsúfoltak a polcok,
nincs már rajtuk helyed.
Roskadoznak, s bűnöd,
maga alá temet.

Nem kell az aljasság,
nem bírja a gyomrom.
Öklendezek tőled,
mert túl léptél egy ponton.

Tele vagyok veled,
túl nagy ez a teher.
Lenyomja a vállam,
s maga alá teper.

A felhőkön jártam,
de ledobott az égbolt.
Hazugságaidból,
nekem épp elég volt.

A kevéske szépért,
túl nagy árat kértél.
Mindent kifizettem,
s fabatkát sem értél.

Nem voltál más te sem,
csak olyan mint a többi.
Szeretnék ezután,
a szemedbe köpni.

Ne lássalak többé,
hordd innen a beled!
Mert ha erre látlak,
szétrúgom a fejed!

Napforduló

Elfáradt a Csodaszarvas,
a FÉNYLÖ NAP súlyos volt,
négy lábára rogyva pihent,
s egy madár hangja szólt.

Felemellek, fel az égre
s visszanyered fényedet,
átemellek árkon-bokron
s ismét lészen napkelet.

Korongodban majd az élet
minden reggel ébredez,
ragyog majd a hegyen völgyön
a természet éledez.

Decemberi hóban-fagyban
hópelyheket fúj a szél,
de már rövidebb az éjjel
sötétséget űz a fény.

A Napforduló immár eljött
új erőre kél Napunk,
Jézus Urunk szeretete
a vezérlő csillagunk.

Turulmadár emeli fel
térdre rogyott szarvasunk,
fent az égben izzik ragyog,
s meleget ád szent napunk.

Minden kincsem

Amint elkezdődik napom,
Te vagy első gondolatom.
Tekintetem reád vetem,
akkor is ha nem vagy velem.
Mert szívemben őrzöm képed,
tőled kaptam minden szépet.
Más értékem nékem nincsen,
Te vagy Drágám minden kincsem.

Mikor még te voltál

Mikor még te voltál az én pici párom.
Egy rémséges lidérc, amely szörnyű álom.

Néha még előjön, s reggel felébredek.
Utána egész nap, kezem-lábam remeg.

Olyan voltál nekem, mint egy pici macska.
Aki belémkarmolt, aki mindig nyafka.

Nyávogva hazudik, szépen néz a szeme.
Hátulról belém mar, egye meg a fene!

Olyan voltál nekem, mint pici bogárka.
Törékeny testedet a szívem csodálta.

Miért nem nyomtalak azon nyomban agyon?
Megmaradt a csótány, bánom is már nagyon.

Olyan voltál nekem, mint egy kicsi menyét.
Aki rámereszti két ártatlan szemét.

Majd nyakamnak ugrik, és szívja a vérem.
Bánom, hogy nem nyúztam le bundáját régen.

Bánom a bűnömet, de már elég késő.
Nem volt a kezemben kalapács vagy véső.

Vagy puszta kezemmel csaptam volna agyon.
Miért nem tettem meg? Bánom bűnöm nagyon.

Elkéstem, sajnálom. Most már más is bánja.
Elment mást kínozni. Vigye el a kánya!

Miért?

Miért nincs igazság? Csak a gonosz nyerhet?
Miért a jóknak kell cipelni a terhet?

Miért oly boldogok, akik rosszat tesznek?
Miért van mindig az, hogy a jók elvesznek?

Miért is rosszak e-világi törvények?
Miért a jót húzzák mélybe az örvények?

Miért nem győzhet az igazi szeretet?
Miért nem nyitjátok soha ki szemetek?

Mért kell rosszaknak hinnetek oly nagyon?
Miért kell a gonoszt követni oly vakon?

Miért is nem láttok? Miért is nem hisztek?
Azt, aki nem akar, pokolra mért visztek?

Miért kell nekem is érezni a lángot?
Nem megyek veletek, én a mennybe vágyok.

Olyan sok a miért, de nem tudjuk hogyan.
A gonoszban bíztok, s hisztek nagyon sokan.

A gonoszért nyílik szólásra a szátok.
Nem is gondoljátok mi vár így reátok.

Miért lett eltorzult, korcsosult e-világ?
Mért hervad, szárad el a tengernyi virág?

Miért e-pusztulás? Kik vannak hatalmon?
Ne kelljen versemet hát tovább szavalnom.

Nyisd ki a szemeid, ébredj a világra!
Vigyázzál hazádra, fára és virágra!

Mi ez a lelkemben?

Mért van a lelkemben káosz és harag?
Miért-e pusztulás, mi ez a ború?
Tán ez az állapot örökké marad?
Vajon még meddig tart ez a háború?

Mért van a lelkemben kínzó fájdalom?
Gyűlölet, bosszúvágy, fellegek, vihar?
Érzéseimet mindig vállalom.
Remélem egyszer a gyötrelem kihal.

Talán a hullámok egyszer majd csitulnak.
Nem vernek sziklákat, csak ringanak halkan.
Egyszer majd szeretnek, s köröttem vidulnak.
Hisz a sok kínzásba bele nem haltam.

Talán majd szép lesz még egyszer a nagyvilág.
Tán még maj rámragyog Istenem Napja.
Talán még szirmot bont bennem egy vadvirág.
És aki megbántott, vissza is kapja.

Mese-mese-mátka

Egyszer volt, hol nem volt, túl az üveghegyen.
Óperencián túl, hol rendes lány terem.

Éltek még rendes nők, hűségesek voltak.
Bár ez csak legenda, mert manapság holtak.

Nem hiszek már bennük, mese-mese-mátka.
Elrepült vélük a pillangós madárka.

Jó messzire röpült, tán a felhők fölé.
Repítette őket a csillagok közé.

A földről már eltűntek, akár csak a pára.
Nincs a mai nőkben, sem hűség, sem hála.

A rendes nők kihaltak, akár csak a dínók.
Nyakunkon maradtak a vérünket szívók.

A mai nő olyan, mint egy tollas madár.
Tovarepül, hogy ha másik fészket talál.

Hűtlen pici tyúkok, mindig mást akarnak.
Mindig mást keresnek, s dombjukon kaparnak.

Kapirgálnak mindig, keresik a magot.
Gyémántfélkrajcárra egyikük sem kapott.

Álmukban a herceg fehér lovon vágtat.
Csak a pénzt szeretik, csakis arra vágynak.

Így telik és múlik minden egyes napuk.
Nem nyílnak előttük szélesre a kapuk.

Mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mese.
Minden nő hazudik! Ne higgy nékik Te se!

Hetedhét országban, arany palotában,
ott éltek álmaim, egy zárt kalodában.

Bezárta egy angyal, akiben én hittem,
úgy éreztem magam, akár csak a sitten.

Arany kalapáccsal álmaimra sújtott,
levegőm elvonta, amíg meg nem fújtott.

Álmaimat lassan darabokra törte,
lelkemet kínozta, aztán meg is ölte.

Egyszer volt, hol nem volt, itt a mese vége,
hetedhét országon átfutok most véle.

Merülés

Végtelen merülök a széles óceánban,
ahol igazgyöngyként régen rádtaláltam.
Elvesztettem kincsem, nincs már aki ragyog,
s nélküled kedvesem, oly egyedül vagyok.
Hullámok csaptak fel hirtelen felettem,
s elvitték gyöngyszemem akit úgy szerettem.
Most merülök lefelé, az óceán mélyére,
s búsan gondolok szerelmünk végére.
Fojtogat a légszomj, elsötétül szemem,
tudom, hogy majd egyszer átveszik a helyem.
Én pedig maradok az éhes cápák között,
akik itt köröznek árva fejem fölött.
Megmarják szívemet, a húsomba tépnek,
megérezték szagát a kiömlő vérnek.
Nem maradt más semmi, csak múltbeli vétkek,
néma csalódások, üresség, emlékek.
Talán majd rádtalál, valaki egy napon.
De fog-e szeretni majd ennyire nagyon?
Majd kisírt arcodon folynak le a könnyek,
mert mindig újabb reménységek, csalódások jönnek.
Talán elgondolkodsz sok szomorkás napon,
hogy egyszer volt valaki, ki szeretett nagyon.

Mérgezett föld

Olvadó jégpáncél, áradó vad vizek,
elöntött városok, megálló holt szívek.
Szemük már nem rebben, szívük már nem dobban,
a természet visszaüt, bombája felrobban.

Tomboló forgószél, háborgó tengerek,
ózonlyuk felettünk, élni így nem lehet.
Fekélyes seb lepi lassan el arcodat,
és mégis az életért vívod a harcodat.

Aszály és szomjúság, kiszáradt holt tavak,
levegőt venni már nyugodtan nem szabad.
Elpusztult állatok és kihaló fajok,
járványok törnek ki, tán én is meghalok.

Savas esőt hoznak a fekete fellegek,
gyilkos, mérges gázok támadnak ellened.
Dögvész és éhínség, kiszáradó földek,
sárgaság, sivatag, alig látsz már zöldet.

Gyilkos, vad háborúk, haldokló emberek,
vegyétek észre, hogy tovább így nem mehet.
Génkezelt ételek, ólmozott paprika,
elpusztít mindent az öngyilkos taktika.

Gyáraknak szemete folyóink vizében,
mérgezett vér kering földünknek szívében.
Mérgezett itallal koccintunk áldomást,
s mindenki eléri az utolsó állomást.

Mellékhatás

Szálkaként szaggatva szívedbe szúrok,
fejedbe fájdalmas fullánkot fúrok.
Füleid feszülten figyeljenek folyton,
szétszabdalt szívedbe szegecseim szórom.

Megmarlak mogorván, mérgemet megérzed,
bégető birkaként betépve bevégzed.
Bolondul bódultan, borongós búbánat,
meredten mormolhatsz magadban mantrákat.

Dilisen dumálhatsz, drogokról dalolhatsz,
kábulást kívánva kábszerbe karolhatsz.
Követelt kötelék, kígyóként kötözget,
dübörgő dobhártyán dobszólók dörögnek.

Végzetes vonzalom, véredben vágyódás,
hidegen hazudott, halálos hálótárs.
Hónapokat húzhatod, halálod határban,
végzeted várhatod, vágyhatod vagányan.

Megújulás

Szeretlek én Téged, szívem gyöngyvirága!
Te vagy a lelkemnek legnagyobbik vágya.
Te vagy az én legszebb megvalósult álmom,
gyönyörűség Véled felhők közé szállnom.

Egy ködös felhőben, Mi vagyunk a pára,
kik indulnak a földre esőcseppként szállva.
Két csillogó vízcsepp szívének a vágya,
egymásba olvadni, s a kettő eggyéválna.

Eggyéolvadtunk és száguldunk a földre,
éltetjük a fákat, s mi leszünk a zöldje.
Két pici levélke, különböző ágon,
már egymáshoz simulna, puha avarágyon.

De csak az ágakat ringatja a szellő,
s tudják az idejük nemsokára eljő.
Elromlik az idő, hideg szelek fújnak,
lehulló levélkék egymásra borulnak.

Eloszlunk szép lassan a fekete földben,
s tavasszal virágként bújunk ki a zöldben.
Két picike virág, egymás köré hajlik,
száruk egybeolvad, sorsuk tovább zajlik.

Látod? Egy a sorsunk, egybeköt az élet,
az örök körforgás soha nem ér véget.
Karmikus kötelék örökös vonzása,
szerelmes virágok szirmának bontása.

Szerettem egy vörös rózsát

Szerettem egy vörös rózsát, egy gyönyörű virágot,
felépítettem magamnak egy szép kis álomvilágot.
Pici Rózsám tövisei megszúrták a szívemet,
ömlik vérem szerte-széjjel és a bánat eltemet.
Szerettem én pici Rózsám, s kértem Isten kegyelmét,
adja vissza szép virágom szenvedélyes szerelmét.
Azt gondoltam minden szép lesz, vélem marad anyalom,
és mellette ébredhetek minden egyes hajnalon.
Mégis sajnos tévedés volt, elvesztettem örökre,
folyt a vérem, s befestette az utca kövét vörösre.

Liba-liba gá-gá

Liba-liba-galiba, ismertelek téged,
hazugságokat gágogtál, ilyen a te lényed.

Liba-liba-gá-gá, szerettelek régen,
oly gyönyörű volt ha repültél az égen.

Liba-liba-galiba, tömtelek én téged,
alattam gágogtad, hogy oly gyönyörű véled.

Liba-liba-gá-gá, olyan voltál akkor,
mint egy köhécselő, rozsdás, öreg traktor.

Liba-liba-galiba, csalódtam én benned,
hazugságod miatt máshová kell menned.

Liba-liba-gá-gá, benned van a hiba,
mert nem vagy te sem más, csak egy buta liba.

Angyalomnak 2.

Kerestelek téged széles e világon,
hát egymásra találtunk picike virágom.
Érzem már szerelmes szívednek melegét,
szerelem s szenvedély áradó erejét.
Szeretlek édesem, Te vagy a fénylő Nap,
akitől a szívem lobogó lángra kap.
Lángjaink cikáznak, perzselve égetünk,
szerelmünk szívünkben ragyogva ég velünk.

Szeretlek Csillagom! Imádlak Kedvesem!
Felhőknek honába lebegj és szállj velem.
Ránk várnak odafenn a fénylő csillagok,
mint gyönyörű két szemed mindegyik úgy ragyog.
Elrohan az idő, siet mert jó veled, a
mikor rámveted parázsló két szemed.
Szeretlek Édesem! Imádlak Angyalom!
Szeretnék csüngeni mézédes ajkadon.

Angyalomnak

Egymagamban voltam e szomorú világon,
megakadt a szemem egy pici kis virágon.
Te gyönyörű Rózsaszál, illatos virágom!
Nem tennéd boldoggá szomorkás világom?
Szemedben égnek a ragyogó csillagok,
nézz reám kedvesem, rád vártam s itt vagyok.

Sötét éjjel után egy pirkadó hajnalon,
melletted ébredtem pici kis angyalom.
Füledbe suttogom mindig, hogy szeretlek!
Soha el nem hagylak, soha nem feledlek.
Gyönyörű két szemed vakítón szikrázik,
ragyogó napsugár a falon cikázik.

Szeretlek csillagom, imádlak angyalom!
Aranyozd be kérlek éjszakám s nappalom.
Te vagy az igazgyöngy a végtelen tengerben,
nincs ennyi tisztaság egyetlen emberben.
Kitartok melletted, soha nem feledlek,
ne feledd el soha, hogy nagyon szeretlek!

Már nem hiszek a mesékben

Azt hiszem felnőttem,
már nem hiszek a mesékben.
Hűségben és szerelemben,
meg a női erényben.

Azt hiszem, hogy nagy vagyok már,
angyalok itt nincsenek.
Nem keresem égen-földön,
nem létező kincsemet.

Nem hiszek a női nemnek,
egyiknek sem szavában.
Nem hiszek már Iluskában,
a tündérek tavában.

Nem hiszek a hercegnőkben,
s egy törékeny virágban.
Nem hiszem, hogy lenne ilyen,
egy elfajzott világban.

A mai nők mind egyformák,
csak a pénzre hajtanak.
Nem képesek semmi másra,
csak, hogy beléd marjanak.

Nincsenek már érzéseik,
nem tudnak már szeretni.
Csak egy dologra képesek,
a pénz után eredni.

A mai nők nem angyalok,
tündérnek sem mondhatók.
Gyermekeket már nem szülnek,
munkára sem foghatók.

Tisztességes nőt még látni?
Talán csak a moziban.
A mesékben régen hittem,
gyermekként az oviban.

Szeretlek tubicám!

Szeretlek tubicám!
Imádlak cicám!
Picike csillagom.
Édes kis Linám.

Akarlak kedvesem!
Kívánlak édes!
Utánad sóvárgok.
Rád vagyok éhes.

Szeretlek angyalom!
Imádlak drága!
Te vagy a szívemnek,
egyetlen vágya.

Akarlak tündérem!
Kívánlak nyuszi!
Véled az életem,
hatalmas buli.

Szeretlek galambom!
Imádlak rózsám!
Amikor nem vagy itt,
lesem az órám.

Akarlak virágom!
Kívánlak Téged!
Remélem utánam,
pezseg a véred.

Libasors

Olyan a nő, mint egy költöző madár,
elrepül mindig, ha más helyet talál.

Elrepül újra a gágogó liba,
nem talál olyat, hogy ne lenne hiba.

Szél fújja tollait, messzire repül,
közben a céljától távolabb kerül.

Várja őt minden ágy, amelyik puha,
s végül a libáról lehull a ruha.

Ledobja tollait, lehull a lepel,
ránkveti magát és ágyunkra teper.

Azt mondja, nekünk csak ott jár az agyunk,
végül ha nem kell, hát szemetek vagyunk.

Akitől elrepült, az meg egy állat,
mert nem vett számára tornácos házat.

Nem rakott tojást, mert nem volt így fészke,
nem ült a libuska így már a készbe.

Elrepült messzire, mert pénzre vágyott,
ezért egy gazdagabb palira szállott.

Megkapták egyszer, és megkapták kétszer,
jutott a nyakába pár fényes ékszer.

Aztán az ajtón meg kitették halkan.
Azt mondták: Tovább ne élősködj rajtam!

Kivénhedt libaként repülj az égbe!
Repülj a világnak, álmodról tégy le!

Liba-liba

Elkövettem én egy hibát,
szerettem egy hazug libát.

Volt neki egy bolond anyja,
idióta volt az apja.

Hülyék voltak mint az atom,
szétverték a kapcsolatom.

Jártatták a nagy pofájuk,
gágogott a leánykájuk.

Azt mondta, hogy gigágá,
elmegyek most világgá.

Cafka lett a kis buta,
átment rajta Óbuda.

Pénzre ment a libuska,
áldozat lett butuska.

Azt mondta, hogy orvos kell,
keressen hát, hogy ha lel.

Olyan mint a szülei,
nőljenek meg fülei!

Legyenek nagy lapátok!
Foganjon meg az átok!

Lennél e a párom?

Édes pici leány! Lennél-e a párom?
Lennél-e a kiscsillagom, kire régen vágyom?

Lennél-e a Napsugaram? Lennél-e a Holdam?
Lennél akit szerethetek míg elesek holtan?

Várna reánk a zöld erdő, mely maga az éden.
Átkarolva sétálhatnánk vadvirágos réten.

Lennél nékem édes rózsám, illatos virágom?
Mert ha lennél boldog lennék ezen a világon.

Légy hű mindhalálig!

Légy hű mindhalálig, ha hűséget fogadtál!
Légy hű önmagadhoz, és előre haladtál.
Hűségben osztozik véled a hitvesed,
egyetlen szerelmed, imádott kedvesed.

Életed fele egy hűséges feleség,
a szeretet forrása lelkednek eleség.
Tudod, hogy egyedül soha nem maradtál,
hitedben, harcodban előre haladtál.

Legyél még hűséges apádhoz, anyádhoz,
hűség köt örökre szép MAGYAR hazádhoz.
Hűség és becsület, igazi tisztaság,
s nem lesz a lelkedben sivatag, pusztaság.

Ne tagadd meg soha a saját testvéred,
legyen meg örökre kitartó hűséged.
Légy hű a népedhez, szép MAGYAR hazádhoz,
légy hű a lelkednek legmélyebb szavához.

De hűséged csak tiszta dolgokhoz kötheted,
mert magad mélységes verembe lökheted.
Hamissághoz hűen, a lelked szolgalélek,
nincs szabad akarat s szenvedés az élet.

Légy hű az Istenhez, a TÖRVÉNY a TERMÉSZET,
s nem éri lelkedet pusztító enyészet.
Elvezet Istenünk életünk taváig,
legyél hű örökké, légy hű a halálig!

Labirintus

Bolyongasz erre, bolyongasz arra,
a kétségbeesés a szívedet marja.

Minden út zsákutca, mely sehová nem vezet.
Sötétben tapogat kutató két kezed.

Labirintus, melyben eltévedt a lelked.
Melynek a titkait, soha meg nem fejted.

Magányos utakon múltadba révedsz,
s vágyod, hogy egyszer tán jó útra tévedsz.

Kiutat keresel. Létezik talán?
Mindenhol zsákutca, mindenhol talány.

Merre kéne menni? Nem nézed, csak rohansz.
Falakba ütközöl, s mély gödrökbe zuhansz.

Kimásztál elégszer, de már beleuntál.
Úgyis a gödörből egy másikba jutnál.

Feladod küzdelmed, a sötétben ülsz csendben.
Alakulhatott ez volna, talán sokkal szebben.

Várod a végzeted, várod a halálod,
a gödörnek mélyében tán meg is találod.

Mari

Egy légkondis irodában meresztgeted segged.
Nagyon fontos emberke vagy, mindig ott kell lenned.

Magasban szállsz, szinte repkedsz három diplomáddal.
Mégsem találkoztam soha, ilyen buta lánnyal.

Szüleid orvoshoz szántak, nem buszvezetőhöz.
Juss hát el az orvosodon, át a temetőhöz!

Vár téged a sok buta sznob, újgazdag kis majom.
Soha nem volt ilyen szemét, büdös, bunkó csajom.

Menj a pénzre buta liba! Hallgass csak anyádra!
Igaz, hogy mág írni sem tud a pici kis drága.

Talán nekem nincs diplomám, de írni még tudok.
Ha mégegyszer újra látlak, én világgá futok!

Egy állatról

Fáj a szívem, nagyon sajog.
Sokan kérdik: Mi a bajod?

Volt egy állat, megharapott.
A szívembe belekapott.

Szőke nő volt, buta fajta.
Mit ehettem vajon rajta?

Olyan volt mint egy kis majom.
Hogy lehetett ilyen csajom?

Fene egye meg a szádat!
Megharaptál rusnya állat.

Megharaptál, megkarmoltál.
Nagy semmiért megharcoltál.

Kóbor állat lett belőled.
Ne halljak már hírt felőled!

Arra menj, hol eddig voltál!
Igazságot sosem szóltál.

Hazug dög vagy, ravasz róka.
De nem nagyon tehetsz róla.

Olyan vagy, mint apád-anyád.
Ritka hülye ez a család.

Ritka bunkó, ritka állat.
A rák egye ki a májad!

Ha nem eszi, egye fene!
Forduljon ki Mari bele!

Remélem már sosem látom.
Sosem lehet a barátom.

Lehányom és le is köpöm.
Rakás szarba be is lököm.

Repülj bele mint a legyek!
Ugorj bele amíg lehet!

Ugorj magad! Semmit sem érsz!
Gondolom már mással kefélsz.

Körforgás

Vár rád egy feladat, vár rád egy küldetés,
vár rád a halál és az újjászületés.

Az élet egy káprázat, elmúló pillanat,
mely mint egy gondolat elfut és elszalad.

Az élet egy körforgás, de karmád megmarad,
tiéd a választás mert lelked így szabad.

Minden ok-okozat amely egy láncolat,
bár nincs rá bizonyság és nincsen cáfolat.

Istenünk szembesít, büntet és kikérdez.
Te vajon mivel állsz Teremtőd színéhez?

Az élet egy körforgás, a testem csak egy börtön,
hisz életem e földön büntetésben töltöm.

Átküldtek tanulni s fejlődni egy napon,
de tudom, hogy vigyáz rám az őrzőangyalom.

Tudom egyszer átszól egy ragyogó világba,
s lelkemet Istenem borítja virágba.

Szétszabja börtönöm elkorhadt rácsait,
elvágja szellemem elrozsdult láncait.

Összetört kalitka lelkemnek börtöne,
s elrepít szellemem kismadár ösztöne.

Szállok a magasba a vakító fény felé,
állok majd boldogan a Teremtő Úr elé.

Kik azok?

Kik azok, kik kormányoznak?
Köztörvényes bűnözők.
Kik urai a hatalomnak?
A Magyarokat üldözők.

Kik idegennek talpat nyalnak.
Kik másokat szolgálnak.
Gyalázzák kik értünk haltak.
Másvilágot formálnak.

Én nem vagyok más, nem vagyok idegen, nem kell drog!
Én a Hazámért élek, Nagy-Magyarország győzni fog!

Akik rajtunk élősködnek.
Parazita széltolók.
Vérünk szívják, feltöltődnek.
Javainkat szétlopók.

Kik más földrészen lövöldöznek.
Gyermekeket gyilkolnak.
Kik földjeinkre beköltöznek.
A munkától irtóznak.

Én viszont nem vagyok más, saját Hazámon dolgozom.
Szorítanak a nadrágszíjon, kilopott lyukakat foltozom.

Kik Hazánkat adják-veszik.
Ők nagyokat kaszálnak.
A hatalomba fészkelődtek.
Gyilkosai Hazádnak!

Sose hidd el, mit mondanak.
Nem hihetsz a szavuknak.
Elk-ták és letagadják.
Éjjel-nappal hazudnak.

Én, nem vagyok más, pusztul a Népem, de van Hazám.
Ellenetek voltam mindig, és győzök egy szép nap hajnalán!

Körbe-körbe

Körbe-körbe, mindig újra.
Le a földre, aztán túlra.

Születek itt, aztán máshol.
Közelben, és messzi távol.

Itt is vagyok, ott is vagyok.
Fejem fölött, a Nap ragyog.

Éjszaka pedig az égen.
Ezer csillag ragyog szépen.

Ragyog reám, bevilágít.
Besugároz és irányít.

Az égre írva, ott az élet.
Látok kezdetet és véget.

Látok születést és halált.
Szerelmet, mely reám talált.

Látok ott fent ezer képet.
Rondát, fájdalmasat, szépet.

Hatalmat és gazdagságot.
Szegénységet és gazságot.

Háborút és forradalmat.
Százezernyi fogadalmat.

Hitszegést és álnokságot.
Rémuralmat, zsarnokságot.

Gyűlöletet, bosszúállást.
Az egekből csodavárást.

Tudatlantól butaságot.
Lebzselést és lustaságot.

Idióták jó nagy hadát.
No, meg vezetőjük magát.

Jönnek felém tömegével.
Más betanult szövegével.

Reám néznek, kiutálnak.
Engem tartanak butának.

Nem állhatok be a sorba.
Bégethet a birkacsorda.

Aki voltam, az maradok.
Nem félek, és nem szaladok.

Kőszív

Kiégett a szívem, nincs többé lángja.
Éhenhalt az egér, amelyik rágta.

Picike széndarab, apró kis szikla.
Nincs benne élet, és nincs benne szikra.

Kiégett a szívem, nincs többé lángja.
Éhenhalt az egér, amelyik rágta.

Picike széndarab, apró kis szikla.
Nincs benne élet, és nincs benne szikra.

Meghalt a szeretet, az éltető remény.
Maradt a kődarab, amelyik kemény.

Szomorú sziklatömb, mely mégis merész.
Nyomja a mellkasom, s oly nagyon nehéz.

Nyomja e-kődarab szívem hűlt helyét.
Hozza a gyűlölet jéghideg szelét.

Jégpáncél vonta be, vastagon körbe.
Csak azon rágódik, mért csalták tőrbe?

Elvérzett, kiszáradt, elpusztult végleg.
Gyűlölet tornyai, egekig érnek.

Nem hagyják nyugodni, nem hagyják élni.
Tudja, hogy odaát meg fogják mérni.

Egy napon porrá lesz, a jég összezúzza.
A fekete föld mélye magához húzza.

Átlép egy nagy kapun, belép a fénybe.
Egy másik világba, örök reménybe.

Kísértetek

Temető közepén, nyílnak a sírboltok,
föld alól szállnak fel, gomolygó ködfoltok.

Két kóbor kísértet a sírok közt beszélget,
életről-halálról, s múltjukról mesélnek.

Hová lett életünk? Mivé tett halálunk?
Nyugalmat talán már soha sem találunk?

Hol van a fényesség? Hol van a túlvilág?
Elhagyott sírunkon szárad a sok virág.

Elhagyott életünk, elhagyott Istenünk,
egyedül maradtunk, itt senki sincs velünk.

Azért, mert nem volt a szívünkben szeretet,
s minket az anyaföld magába temetett.

Nem kellünk Istennek, nem fájunk Hazának,
ördögnek sem kellünk, nem visz el magának.

Nincs már több hazugság, nincs már több ígéret,
bolyongunk örökké, ez lett az ítélet.

Jajgatnak sírjuknál a kóbor szellemek,
hantjukra nem néznek reá az emberek.

Átnéznek rajtuk az időknek távolán,
alakjuk elveszik a ködpára fátyolán.

Hajnalhasadáskor, mikor üt az óra,
eltűnnek a földben minden kakasszóra.

Kikelet

Fehér a téli táj, átfagyott a világ,
egy picike magban szunnyad még a virág.
Szunnyad még a lelkünk, szunnyad az IGAZSÁG,
az átfagyott világban tombol még a gazság.

Tudjuk jól, hogy egyszer eljön majd a tavasz,
legyőzzük a gonoszt, akármilyen ravasz.
Kibújik a virág a hó alól végre,
rügyeket bontogat az éltető fényre.

Elmúlik a földön majd a sötét éjjel,
a fekete felhőket napfény tépi széjjel.
Mi leszünk a napfény, legyőzzük a fagyot,
amely vállainkra nagy terheket rakott.

Olvadnak a szívek s meglágyulnak lassan,
nem érezzük magunk olyan borzalmasan.
Lelkünk kivirágzik piros-fehér-zöldre,
s vidáman tekintünk az édes anyaföldre.

A föld alá bújnak mind a gonosz árnyak,
a levegőt hasítják Turulmadár szárnyak.
Büszkén kiáltanak odafenn az égben,
dacolva a széllel, fénylő nap tüzében.

Itt van már a tavasz, elűztük a telet,
uraljuk a földet s uraljuk az eget.
A Tudás Népe újra büszkén néz az égre,
Isten már velünk van, s ránk ragyog a fénye.

Kígyó

Sziszegj rám kígyó, sziszegj csak bátran!
Sziszegj a porban, sziszegj a sárban!
Rámöltöd nyelved, alulról támadsz.
Mérges vagy nagyon, és sohasem fáradsz.

Soha nem pihensz, ébren vagy folyton.
Ezért egy bottal, ragadlak torkon.
Elkaplak kígyó, lenyomom fejed.
Kiismertem már, mindegyik cseled.

Mérgedet kifejtem, bele egy tálba.
Ezért most mehetsz, vissza a sárba.
Végülis nem vagy más, csak egy kis állat.
Kiből a félelem sziszegve árad.

Semmi mást nem teszel, magadat véded.
Kígyóként sziszegve, sorsodat éled.
Jönnek az emberek, elkapják torkod.
Veszélyben életed, veszélyben sorsod.

Rengeteg ember van, aki egy állat.
Kiből a gonoszság, üvöltve árad.
Mégiscsak szabadon járnak a földön.
Nem vár reájuk a rablánc, se börtön.

Elvesznek tőled, amit csak lehet.
Elveszik otthonod, az élőhelyed.
Pusztul a természet, veszélyben léted.
Ereszd hát beléjük pusztító mérged!

Ki lesz?

Ki lesz, ki szívem lángra gyújtja?
Ki lesz, ki karjait felém nyújtja?
Ki lesz, ki lejut lelkemnek mélyére?
Ki lesz, ki rátalál odalenn fényére?
Ki lesz, aki velem tölti életét?
Ki lesz, aki rámcsillantja szép szemét?
Ki lesz, aki rámnéz minden hajnalon?
Mikor érzem csókjait az ajkamon?
Merre van már az az édes szépleány,
aki vélem lenne minden éjszakán?
Hol késik már, hol van az a szerelem,
amitől a sötét múltat feledem?
Amikor az életemet eldobom,
ki lesz, aki könnyezik majd síromon?
Ha a sírom jelzi majd egy kőkereszt,
ki lesz, aki megidéz és nem ereszt?
Ki lesz, aki felidézi emlékem,
mikor életem fonalát eltépem?
Ki lesz, kinek szíve értem meghasad,
amikor a lelkem tőle elszakad?
Nem tudom, hogy álom vagy, vagy létezel,
de nem szakadsz el, egyszer hozzám érkezel.
Összeköt majd életünk és halálunk,
mikor végre majd egymásra találunk.

Képek

Képek a múltamból felszínre törnek.
Képek, amelyek fájnak, gyötörnek.
Képek a lelkemben jó mélyen élnek.
Engedném őket, messze a szélnek.

Filmeket vetít elém egy álom.
Odaát ismerik, amire vágyom.
Tudják az életem, ismerik lelkem.
Tudják, mert előlük hiába rejtem.

Szörnyű a valóság, nincs többé álom.
Magamra ébredve fekszem az ágyon.
Amiket tanultam, felébreszt lassan.
Nem érdemeltem ezt, amiket kaptam.

Tudok egy pár dolgot, amit nem kéne.
Sejtem, hogy hol van a gyermekkor vége.
Szeretnék más lenni, újra egy gyerek.
Aki a világon nagyokat nevet.

Sajnos már felnőttem, s pár dolgot tudok.
Sejtem a célomat, ahová jutok.
Néha egy fény, ami felvillan bennem.
Mutat egy utat, hogy miért kell lennem.

Néha már nem tudom, néha már kétlem.
Hogy amit kaptam, azt odaát kértem.
Talán csak ez kellett, talán mást vártam.
Más utat keresek, ezen már jártam.

Kedvesemnek

Ragyogó csillag vagy a sötét éjszakában,
picike angyalka ki teljesíti vágyam.
Fénylő sugárkéve, mely az égből árad,
éltető Napsugár mely soha ki nem fárad.

Két szemed hullámzó, éltet adó tenger,
elvarázsol némán ha belenéz az ember.
Selymes hajad lebeg a fújdogáló szélben,
arcod meg parázslik a fénylő nap tüzében.

Te vagy az óceán legszebbik gyöngyszeme,
ha elhagynál a könnyem tengerként ömlene.
Te vagy az élet a tengerek vizében,
Te vagy az értelem kedvesed szívében.

Életem értelme, lelkem pici párja,
akinek a szívem kapuja kitárva.
Te vagy a tisztaság, a lelked hófehér,
Te vagy az illatos, éltető lágy kenyér.

Forrásként fakadtál, a lelked tiszta tó,
ragyogó sugarad oly mindent átható.
Szeretlek kedvesem, picike angyalom,
Te vagy az éjszakám, s Te vagy a nappalom!

Jó utat járok?

Jó utat járok? Merre kell mennem?
Most eltévedtem, vagy erre kell lennem?

Itt ahol vagyok, vagy pedig máshol?
Ebben az időben, vagy pedig máskor?

Csak itt kell lennem, hisz ide küldtek.
Ebbe az országba, városba szültek.

Ebbe a korba, erre az útra.
Élem a sorsomat újra, meg újra.

Ez hát az én utam, futom a köröm.
Van benne bánat, és van benne öröm.

Van benne szerelem, szakítás bánat.
Minden mi szép, és minden mi fájhat.

Előre megyek, mögöttem múltam.
Túl sokat tévedtem, s mellé is nyúltam.

Rengeteg csalódás, hozta az élet.
Nem tudom mi vár még, s mikor ér véget.

Néha egy képet előre látok.
Néha már úgyérzem rajtam egy átok.

Néha a fájdalom lelkemre szakad.
Néha a szememből könnypatak fakad.

Néha az életem oly nagyon kemény.
Néha a semmiből támad egy remény.

Néha még azt érzem, lehet még jövő.
Magasba szárnyaló, csúcsokra törő.

Aztán csak zuhanok, s szenvedek halkan.
Talán még élek, vagy bele is haltam?

A Nap fia

Ugyanúgy mint régen, ragyogok az égen.
Melengető sugarammal reád szórom fényem.
Ameddig csak égek, mindig sarjad élet.
Szaporodik a sok lélek, a világ nem ér véget.

Nem fagy meg a lelked, mert sugaram terjed.
Ha felém fordulsz s bízol bennem, a rosszat elfelejted.
Mert parázsló fényem, a lelkedben lesz szikra.
Energiát küldök feléd széttárt karjaidba.

Emeld hát fel tekinteted az isteni Fényre!
Nyisd meg szíved, s a Nap Fia felemel az égbe!
Jézus Urunk mondta régen: Állj szembe a fénnyel!
Nézz bátran a napsugárra, s eltűnik az éjjel.

Hiszen, hogy ha gonoszság és sötétség vesz körbe,
saját árnyad reád borul, s belecsal egy tőrbe.
De ha Fénybe, fel az Égre fordítod az arcod.
Boldog leszel s megnyerheted minden egyes harcod.

Isten mellé szép Hazámba hívlak én meg Téged!
Fogadj el és Magyar hazád ismét újraéled.
Élj Magyarként ragyogásban a Tudás Népében,
hidd, hogy Urunk feltámadott s bízzál a vérében!

Ismertem eg gyönyörű lányt

Ismertem egy gyönyörű lányt, kinek lelke nincsen.
Ő volt az én édes párom, az egyetlen kincsem.
Azt hittem, hogy becsületes, megbízhatok benne.
De szép lenne ez a világ, ha olyan nő lenne.
Keresgéltem égen-földön, hetedhét határban.
Sehol nincsen olyan kinek hihetnék szavában.
Mind hazudós álnok kígyó, ki hátulról támad.
Mindegyikből önzés fakad, és gonoszság árad.
Láttam én egy gyönyörű nőt, épp csak esze nincsen.
Megakadt a szemem nagyon a sok szőke tincsen.
Nézegettem, szólongattam, míg nem nézett felém.
De rájöttem, hogy levegő van csak az agya helyén.
Láttam én sok gyönyörű nőt, egynek sem volt szíve.
Sötét lelkét megelőzte mindegyikük híre.
Nem hiszem, hogy nincsen egy sem, e-szép nagyvilágon.
Aki, a kivétel lenne, az én kisvirágom.

Hullócsillag

Lehulló csillagként zuhansz a mélybe,
felfelé nézel a csillagos égre.
Felfelé tekintesz ahonnan leestél,
hol régen kutattál s új utat kerestél.

Azt hitted révben vagy és ez már mind való,
de ledobott magáról az égi hintaló.
Talán most lesújt rád Istennek ostora,
úgy érzed bánt a sors és nagyon mostoha.

De azért ne add fel, éljed az életed!
Szárnyalj fel magasra, pezsdítsd fel véredet!
Erő és kitartás s egyszer egy szép napon,
elér a boldogság, szerelem és vagyon.

Hittem

Bíztam a hűségben,
hittem, hogy van remény,
de ő csak hazudott,
az élet kőkemény.

Gondoltam szeretnek,
hittem az erényben,
de akit szerettem,
becsapott keményen.

Hittem a jóságban,
becsület szavában,
közben csak hazugság,
született agyában.

Hittem, hogy ő marad,
mindig a kedvesem,
de önző és gonosz volt,
átvágott rendesen.

Hiányzott belőle,
becsület, érzelem,
amire vágyott, csak
gazdagság, kényelem.

Soha nem szeretett,
soha ő nem érzett,
tőrt döfött szívembe,
ami így kivérzett.

Nem maradt semmi, csak
fájdalmas emlékek,
nézek egy fényképet,
amit most eltépek.

Széttépem, kidobom,
szemétnek mélyére,
sohasem nézek már,
a sunyi képébe.

Eldobom fájdalmam,
mehet a szemétre,
sohasem nézek már,
hazudós szemébe.

Mostantól itt vagyok,
tisztán és szabadon,
áttörök gátakon,
felhúzott falakon.

A hazugság, önérdek,
nékem nem kenyerem,
talán még megtalál,
az igaz szerelem.

Hiszel a mesékben?

Hiszel a mesékben? Higgyél egy nőben!
Hiszel a vámpírban? Hihetsz felőlem.

Hiszel a hűségben? Hiszel egy lányban?
Ha hiszel a mesékben, higgyél hát bátran!

Hiszel a szavának? Hát a csodákban?
Amit egy nő mond? Én is így jártam.

Elhittem mindent, minden kis álmot.
Hittem a mesékben, amikre vágyok.

Majd jött az ébredés, eljött a reggel.
Felkeltem sok-sok feltépett sebbel.

Oda a hitem, eltűnt a csoda.
Vége a mesének, s maradt a nyoma.

Nem hiszek csodákban, és a mesékben.
Nem hiszek hűségben, női erényben.

Nem hiszek semmit, mert elmúlt az álom.
Inkább az utamat egymagam járom.

Elárult mindegyik, akiben hittem.
Vélük csak terheket, púpokat vittem.

Minden nő egyforma, hazug és álnok!
Mindegyik hisztizik, mindegyik nyávog.

Hiszel a mesékben? Tudja a fene.
Tudom a hangjuk a füledben zene.

Talán ők szirének? Hát jó ha tudod.
Jobb ha az ujjadat füledbe dugod.

Hazug világ

Gondoltál már arra, hogy fordított az élet?
Hogy egész életedben, csak hazudtak néked?

Amit tanítottak, a fele sem igaz?
Olvad a hazugság, akárcsak a viasz.

Gondoltál-e arra, hogy fordított minden?
Hogy kit jónak hittél, az valóban nincsen?

Kit gonosznak mondtak, talán nem is úgy van?
Tudnál-e még hinni, egy igazabb útban?

Gondoltál már arra, hogy mások megvezettek?
Hogy rajtad mulatnak, és rajtad nevetnek?

Észrevetted már, hogy miért is figyelnek?
Észrevetted őket? Álarcot viselnek.

Hiszel-e még nekik? Hiszel-e szavukban?
Lesüllyedsz szintjükre, pokoli sarukban?

Elnyelnek örökre, vagy megpróbálsz kikelni?
Kinyitni szemedet, másra is figyelni?

Miért is van az, hogy bűnösnek mondanak?
Miért is van, hogy a lelkedbe rontanak?

Tán nem is úgy történt, talán az nem is volt.
Talán csak rajtuk van, száradó vörös folt.

Talán csak mesélnek, esetleg hazudnak?
Gesztenyét kaparnak, ellened, maguknak.

Halat fogtam

Halat fogtam, olyan halat,
mely időnként belémharap.

Felém úszik, körbekerít,
majd utána mélybemerít.

Halat fogtam, gonosz lelket,
ki az őrületbe kerget.

Uszonyai pofán csapnak,
hisztijei sírba raknak.

Halat fogtam, no, de olyat,
belém ereszt ezer fogat.

Olyan ő, mint egy nagy cápa,
vagy hatalmas tüskés rája.

Belémszúrva minden tüske,
a Halak nő erre büszke.

Erre élvez, ezt akarja,
amíg a sors levakarja.

A Halak nő olyan fajta,
nem igazodhatsz ki rajta.

Tervet forral, gonoszkodik,
hátad mögött okoskodik.

Halat fogtam, no, de minek?
Elborítanak a vizek.

A Halakkal én nem vigyáztam.
Ezért sajnos bőrig áztam.

Hajnalban

Hajnalban vak vagyok,
tapogatok körbe.
Bágyadtan bámulok,
a falon egy tükörbe.

Nézek reá bambán.
Vajh ki lehet ottan?
Aztán a fogkefém,
szépen földre pottyan.

Összeszedem magam,
s elindulok bátran.
Körbenézek némán.
Hisz erre már jártam.

Egy fehér bot kéne,
akkor talán látnék.
Kopogtatnék véle,
hogy eltűnjön az árnyék.

Ilyenkor még alszok,
csukva van a szemem.
Alva járok lassan,
nem találom helyem.

Úgy megyek előre,
mint egy élő halott.
Vagy, mint egy részeges,
kire pia hatott.

Lassan ébredezem,
kinyitom a szemem.
Körülnézek némán,
és fogom a fejem.

Hogy kerültem ide?
Mit keresek itten?
Előre magamat,
hogy a francba vittem?

Nem baj, ideértem,
most már itt is vagyok.
Zombiként mászkálok,
amíg meg nem halok.

Hajdanában

Hajdanában-danában,
élt egy leány magában.

Hisztis, gonosz, hazug lány,
miért néztél vajon rám?

Bekerített magának,
Hittem hazug szavának.

Hajdanában-danában,
élt egy leány magában.

Hisztis, gonosz, hazug lány,
miért néztél vajon rám?

Bekerített magának,
Hittem hazug szavának.

Tévedés volt életem.
Pusztulj el ha kérhetem!

Végy egy seprűt magadnak!
Érezd magad szabadnak!

Seprűnyélen repülj hát!
Célozz meg egy magas fát!

Repülj neki, törd magad!
Törjön ketté rút nyakad!

Boszorkány vagy, égetlek.
A reggelt úgysem éled meg.

Tűz lángjában elhamvadsz.
Többé meg már nem kaphatsz.

Ráülhetsz egy lapátra.
Gondolj közben anyádra!

Vidd magaddal, ne hagyd el!
A lapátra ültesd fel!

Vár rátok a kemence,
majd egy pici szelence.

Belesöpröm hamudat,
és véled az anyudat.

Sótengerbe temetlek,
mindörökre feledlek.

A múlt ködében eltűnsz majd.
Élt egy boszi, aztán halt.

Gyorsvonat

Agyalok a múlton, agyalok a jelenen.
Mi lesz majd a jövőm? Kártyáimat keverem.

Gondolkodom azon, mit hozhat a sorsom.
Talán rajta ülök, a Szegedi gyorson.

Érzem magam alatt, hogy a vonat robog.
Az ablakon kinézek, és a hajam lobog.

Félek, hogy egy oszlop leviszi a fejem.
Ezért most behúzom, s az ablakba verem.

Megy vélem a vonat, sebesen most tova.
Úgy nyargal előre, mint Táltosok lova.

Előttünk alagút, és befelé megyünk.
A múltnak árnyai tovatűnnek velünk.

Látszik már odaát az alagút vége.
Feltűnik lassan a ragyogó Nap fénye.

Gondolkodom: A Fény, itt van e-világon?
Egyszer majd megtudom, ha sorsomat kivárom.

Fohász

Istenem! Ki ott vagy fában, és virágban.
Istenem! Ki vigyázol reánk a világban.
Istenem! Kérlek! Segítsél most nékem!
Segítsd meg lelkemet, könnyítsd meg a létem!
Teremtőm! Ki ott vagy a szeleknek szárnyán.
Teremtőm! Mutasd meg! Ki az, aki vár rám?
Van-e olyan leány, vagy hiába várom?
Mutasd meg Istenem, van-e nekem párom.
Kérlek jó Istenem, ha Te vagy az Atyám.
Fohászkodom hozzád, maradjon meg hazám.
Maradjon meg hazám, maradjon meg népem.
Kérlek jó Istenem, hadd élhessek szépen.
Kérlek, ó Istenem, lehessen családom.
Segítsed gyermekem, és minden barátom!
Segítsed országom, szép Magyar hazámat!
Segítsed apámat, édes jó anyámat!
Segíts, hogy győzzük le, ki ártani akar!
Segíts, hogy lássuk mit az az álarc takar!
Fohászkodom hozzád, jó Teremtő Atyám.
Mentsd meg az én Népem, és mentsd meg a Hazám!
Adjál fiaidnak szenvedélyt, szerelmet!
Aki reánk törne ne kapjon kegyelmet!
NEM, NEM, SOHA!

Fénylő Nap

Történt egyszer valamikor nagyon-nagyon régen,
volt egy sűrű kerek erdő, maga volt az éden.

Csodaszarvas megy a fák közt koronája ragyog,
agancsa közt cipeli a sugárzó szent Napot.

Megvilágítja a tájat aranykoronája,
a Napsugártól kirügyezik a Tudás életfája.

Reá száll egy Turulmadár s feltekint az égre,
itthon vagyok, ez a hazám, megérkeztem végre.

Reátekint a szarvasra s a ragyogó fényre,
arra buzdít, hogy a Napot rakjuk fel az égre.

Továbbszövi gondolatát: Kövessél most kérlek!
Várnak ránk az erdők, mezők és a sziklás bércek.

Felmegyünk a hegytetőre s onnan nézünk széjjel,
egymást fogja váltani a nappal és az éjjel.

Gyönyörűen ragyogtak a hegyek és a völgyek,
meghajoltak előttük a fenyők és a tölgyek.

Elindultak fel a hegyre mentek mendegéltek,
magasra a fellegekbe míg a csúcsra értek.

A hegytetőn megállott a csodaszarvas végre,
hogy feldobja a fénylő Napot, fel a magas égbe.

Meglóbálta büszke fejét s feldobta a Napot,
arany fénye azóta a kéklő égen ragyog.

Feltámadás

Visszatérek lassan, a ködös félhomályból.
Előbújok mélyről, a holtak táborából.
Előjövök lassan, kibújok a fényre.
Föld gyomrából jöttem, most itt vagyok végre.

Vihar tombol itt kinn, s elkapom a szelet.
meg is célzom lassan a csillagos eget.
Bár ledob magáról, de próbálkozom újra.
Tudom, hogy feljutok, a fellegeken túlra.

Várnak rám odafenn, a fénylő csillagok.
Integetek nékik, megyek, itt vagyok.
Nekirugaszkodom, mindig újra, s újra.
Szeretném ha a szél, már felfelé fújna.

Egy távoli csillag pislákoló fénye.
Hívogat, csalogat, hát szárnyalnom kéne.
Nekifutok bátran, s megcélzom a napot.
Fénylő sugarával hív, s reámragyog.

Földhöz csapott a szél, fekszem összetörve.
Összetört lelkek közt sétálgató körbe.
Majd felállok újra, s elindulok bátran.
Aztán észreveszem, meggyógyult a szárnyam.

Felröppenek gyorsan, fel a magas égbe.
Gondtalanul szállok, a földre visszanézve.
Várnak a csillagok, odafenn az égen.
Boldog leszek újra, ugyanúgy mint régen.

Köszöntöm is őket, nemsokára újra.
Mert tudom, hogy eljutok a fellegeken túlra.
Szárnyalok feléjük, odafenn az égen,
S éldegélni fogok nyugodtan és szépen.

Fáj a szívem

Fáj a szívem, sebet kapott egy csúf őszi napon,
belészúrtak, belévágtak, vérzik is még nagyon.

Nincs ember ki meggyógyítsa, bekötözze sebem,
nincsen, aki foglalkozna és törődne velem.

Nincsen, aki átérezné, mit szívemben érzek,
körülöttem vörös tenger, ezer sebtől vérzek.

Darabokra hullanak a fájó emlékképek,
amit lehet kirámolok, szerte-széjjel tépek.

Szeméthalom tonyosodik, karjaim kinyújtom,
kezemben egy doboz gyufa, s lángtengerré gyújtom.

Fellángolnak fájdalmaim, a tovatűnő képek,
magas égre füstként szállnak, messze az emlékek.

Tovatűnnek szélnek szárnyán, talán sosem voltak,
soká éltek érzéseim, de mára már holtak.

Ezer csillag

Ezer éjszakán, ezer hajnalon.
Ezer kis parázs, ezer angyalon.

Ezer angyalnak, ezer ékszerén.
Ezüst fény ragyog, az égbolt tengerén.

Ezer lámpácska, ezer csillagkép.
Ezer alakban ragyog, s színrelép.

Ezer állatka, ezer élőlény.
Ezer csillogó, ránkragyogó fény.

Ezer pici láng, ezer éjszakán.
Ragyogja felénk, ezer szépleány.

Ezer pici pont, ezer pici tűz.
A csillagfényes ég, sötétséget űz.

Ezer pici Nap, ezer pici Hold.
Ezer kisbolygó, ezr fényes pont.

Ezerszer nézem, ezer éjszakán.
Sugározz reám, Te tündérszép leány!

Ez vagyok :)

Okos vagyok, s nagyon ügyes.
Értelmes, lángoló, tüzes.
Talpraesett, nagyon remek.
Röviden, egy fasza gyerek.

Jóképű, de nagyon szerény.
Rengeteg bennem az erény.
Jószándékom, mint a tenger.
Szeret engem minden ember.

Okos vagyok, s nagyon ügyes.
Értelmes, lángoló, tüzes.
Talpraesett, nagyon remek.
Röviden, egy fasza gyerek.

Jóképű, de nagyon szerény.
Rengeteg bennem az erény.
Jószándékom, mint a tenger.
Szeret engem minden ember.

Néha azért irigyek rám.
Csúnyán néznek, furán, némán.
Mert túl okos vagyok nékik.
Kisugárzásomat érzik.

Sajnos nem tehetek róla,
hogy szert tettem ennyi jóra.
Isten biztos kiválasztott,
sok szépséggel elárasztott.

Nagyon intelligens vagyok,
az aurám büszkén ragyog.
Így születtem, ez a sorsom,
az ellenkezést beléd fojtom.

Sajnos tökéletes lettem.
Ez vagyok, mert így születtem.
Nincsen hibám, csak erényem.
Tán Istent is utolérem.

Elhervadt egy vörös rózsa

Elhervadt egy vörös rózsa,
elpusztult a szerelem.
Tövisei belémszúrtak,
talán ki sem heverem.

Ezer sebből ömlik vérem,
patakokban kiárad,
ha elfolyik minden cseppje,
szívem végleg kiszárad.

Nincs már aki melengesse,
nincs már kiért dobogjon.
Elhamvadt és nincs már senki,
kiért lángja lobogjon.

Nincs ereje lángra kapni,
szükség lenne szikrára,
de ki akar lelket verni,
egy kőkemény sziklába?

Érzéseim kiégették,
meghalt már a lelkem.
Ami belőle még maradt,
igen mélyre rejtem.

Annak, aki megtalálja,
mi a szívem nyitja,
mindörökre övé lehet,
minden egyes titka.

Egység

Egy irányba néz az arcunk.
Egy dologért vívjuk harcunk.

Egy a szívünk, egy a vérünk.
Célunk is egy, mit elérünk.

Egy az Isten, egy a Nemzet.
Fájó szívünk egyként sebzett.

Mégis egyként újra élünk.
Egyként pezsdül hősi vérünk.

Egyként forrunk, egyként lépünk.
Megöltek, de mégsincs végünk.

Egy a hamunk, egy a porunk.
Egy a kupánk, egy a borunk.

Hamvainkból feltámadunk.
Egységesen szétáradunk.

Egy a Napunk, amely perzsel.
A Tudás Népe egyként kel fel.

Egy a tövünk, egy a magunk.
Együtt vagyunk, sosem magunk.

Egy az apánk, egy az anyánk.
Tisztelünk mi Nimród Atyánk.

Vélünk van a Boldogasszony.
Hogy ajkunkról dalt fakasszon.

Turulmadár messze szálljon.
Magasan az ősi tájon.

Magyar zászló büszkén lengjen.
Sólymunk rikoltása zengjen.

Egy a testünk, egy a vérünk.
Egy út, melyen útrakélünk.

Vélünk újra minden egy lesz.
Egy az Isten, egy a Nemzet!

Ébresztő!

A választott gonosz vezérel téged.
Elveszi tudatod, mérgezi lényed.

Nyitva a szemed, de mégis csak alszol.
Miközben tudatod álmoddal harcol.

Vágtak már rajtad ezernyi sebet.
Tőlük függsz tudod, és remeg a kezed.

Piócák testeden, szívják a véred.
Miközben álmodat zombiként éled.

Álmodod, talán majd jobb lesz a sorsod.
Orrod alá pedig törik a borsot.

Ott vannak mindenütt, uralnak téged.
Ébredj fel álmodból! Különben véged.

Ne hidd el szavukat! Mindegyik kígyó.
Marnak és sziszegnek, nekik ez így jó.

Ébredj, mert különben szétterjed mérgük!
Taposs a kígyókra, és akkor végük!

Hol van az Igazság? Tán te is érzed.
Ha nem jössz rá magadtól, keresztfán végzed.

K.M. UTÁLLAK!

Feszült vagyok mint az íj.
Szétpattanok mint a szíj.
Menekülj mert robbanok!
Mindjárt lángra lobbanok.
Tűnj innen mert égetek!
Kiontom a véredet!
Kerüld el a környékem!
Mellkasodat föltépem!
Sose halljam híredet!
Kitépem a szívedet!
Szétszabdalom testedet!
Vérvörösre festelek!
Kivetlek a kutyáknak!
Kiss Mária utállak!+

Árnyék vagy a fényben

Árnyék vagy a fényben.
Egy vírus vagy a vérben.
Egy pici szú a fában.
Egy lőszer vagy a tárban.

Egy bomba amely robban.
A tűz mely lángra lobban.
Egy farkas amely harcol.
Egy gyémánt amely karcol.

Egy orkán amely tombol.
Egy földrengés mely rombol.
Egy porszem vagy a sorban.
Egy álnok, hazug korban.

Hol haldoklik a világ.
Hol elhervad a virág.
Ott vagy mint egy fegyver.
A vadak közt egy ember.

Aki vár egy jelre.
Bizalommal telve.
Aki egyszer lázad.
Kínzóira támad.

Szebb jövőre ébred.
Új erőre éled.
Mert kitartott Ő végig.
Majd feljutott az égig.

Csodaszarvas

Vándoroltam szakadatlan erdőkön, réteken,
kémleltem a látóhatárt fenn a sziklás bérceken.
Agancsom közt hordoztam az égi fényt mely éltet,
ki követi a sugarait soha el nem téved.

Fénye mindig mindenkire egyenlően ragyog,
nem hagy téged sötétségben ha szívedet adod.
Melegség és energia mely átjárja tested,
és lemerült aurádat aranyszínre fested.

Agancsom közt a fénylő Nap, oldalt a Hold ragyog,
mellette szebb jövőt ígérő csillagok.
Az égbolt ékszerei odafenn az égben,
ragyognak csillogva fénylő napsütésben.

Aranyló szarvasként jártam a világban,
Istennek csodáit láttam a virágban.
Láttam a csodáit háborgó tengerben,
s láttam a képmását mindegyik emberben.

Jártomban-keltemben megálltam egy réten,
lefeküdtem sütkérezni kinn az erdőszélen.
Bóbiskólva elpilledtem a zöld füves tisztáson,
de kullancsok martak meg míg elnyomott az álom.

Ameddig aludtam testemhez tapadtak,
belém kapaszkodtak s bogáncsként ragadtak.
Most szívják a véremet és boldogan élnek,
a napsugártól, ragyogástól elbújnak mert félnek.

Bebújnak bőröm alá és húsomba tépnek,
s a felkelő Nap sugarával nyugovóra térnek.
Éjszaka dolgoznak a sötétben a gyávák,
vérszomjasan kihasználják a Csodaszarvas álmát.

Tudják, hogy az égi napfény megégetné őket,
de éjszaka a sötétségben életemre törnek.
Szervezetem lassan gyengül, egyre többet alszom,
nehéz most már szembeszállnom s erőtlen a harcom.

Büszkén ragyog a világra Napkoronám fénye,
vegyél ki egy napsugarat lángpallossá téve!
Égesd meg a gonoszokat, hogy ne szívják vérem,
segítsd meg a Csodaszarvast utoljára kérem!

Ha segítesz szabad leszek és független végre,
s mindannyian büszkén nézünk fel a magas égre.
Mindannyian tisztelhetjük majd a fényes Napot,
s szép hazánkra arany fénye éltetően ragyog.

Csillagtükör

Januárból-Februárba a hideg, havas télben,
napunk lassan halad a VÍZÖNTÖ jegyében.
Újdonság és ötlet, kihívás és lélek,
igazságra vágyva mindig fényben élek.

Februárból-Márciusba a Nap olvaszt havat,
éltető vizében fickándozó HALAK.
Érző szív takarja s óriási lélek,
hatalmas szeretet, mely maga az élet.

Márciusból-Áprilisba az égi KOS halad,
a természet újraéled, rügy és bimbó fakad.
Energia, függetlenség és kitartó munka,
nincs megállás, de már várja bárcsak célba jutna.

Áprilisból át Májusba a természet zöldell,
vad BIKA áll kapcsolatban anyaggal és földdel.
Kényelem és anyagiság minden földi álma,
gazdagságért dolgozik mert ez a szíve vágya.

Májusból át Júniusba egy napsütéses reggel,
egymást védve kéz a kézben jön meg kettős jeggyel.
Az IKREK gyors észjárása végtelenül szabad,
minden iránt érdeklődik, aztán továbbszalad.

Júniusból-Júliusba ragyog a Nap neked,
a víz partján az ember testét simogató meleg.
Egy pici RÁK zárkózottan páncéljába bújva,
gondolkodik a régmúlton, hogy szerethet-e újra.

Júliusból-Augusztusba míg az idő fordul,
morcosan a vad OROSZLÁN maga elé mordul.
Akarata mint az acél, akárcsak a körme,
fogaival szétmarcangol hatalomra törve.

Augusztusból-Szeptemberbe, vénasszonyok nyarán,
eljön a SZŰZ mely egy kissé túl kritikus talán.
Óvatos és rendmániás, segítőkész lélek,
segítek az elesetten ameddig csak élek.

Szeptemberböl-Októberbe igazságos MÉRLEG,
társasági vidám ember, szereti a szépet.
Igazságot, döntéseket mérlegelve élek,
igazságos bíró vagyok aki sosem téved.

Októberből-Novemberbe ködös már a hajnal,
SKORPIÓ a csillagjegyem rengeteg sok bajjal.
Bosszúszomjam óriási s ha bántasz belédmarok,
de szeretetedért cserébe tűzt, szenvedélyt adok.

Novemberből-Decemberre hidegek a napok,
havas, fehér háztetőkön lelógó jégcsapok.
NYILAS vagy és szereted a teljes szabadságot,
minden energiád hajta az örök igazságot.

Decemberböl-Januárba havat hoz egy felhő,
elmúlott már a karácsony s az új esztendő eljő.
Ambíciók, komolyság és felelősségtudat,
egy pici BAK nem veszíti szem elöl az utat.

A csillagok űzik egymást, mennek körbe-körbe,
belenézünk mindannyian az égi nagytükörbe.
Megy az idő nagy kereke, a Nap az útját járja,
a sorskönyvünk meg van írva s a VÉGE le van zárva.

Csillagként

Csillagként érkeztél szikrázón, fényesen,
reám is ragyogtál kedvesem, édesem.

Az egekből megjöttél egy fagyos nappalon,
álomnak látszottál édes kis angyalom.

Sétáltunk kettesben a fagyos téli tájon,
tudtam már ezután, csakis reád vágyom.

Később enyém lettél s szíved nekem adtad,
szívemet cserébe kalitkába raktad.

Most szerelmes galambként turbékolom véled,
egész életemet odaadom néked.

Csillag a szemed

Sugárzó, ragyogó csillag a szemed.
Nézz reám csillagom, add hát a kezed!

Jer ide kedvesem, bújj hozzám gyorsan!
Csak reád szomjazom, szomjamat oltsam.

Ki vagyok száradva, üdíts fel engem!
Frissíts fel csillagom, édes kis lelkem!

Te vagy az életem, szerelmem, drágám.
Picike madárkám, egy fának az ágán.

Te vagy a csillagom, mely nékem ragyog.
Nélküled kedvesem, oly magam vagyok.

Napsugár vagy, amely simogat engem.
Sugarad melege szétárad bennem.

Te vagy a galambom, Te vagy a párom.
Te vagy a kiscicám, az édes álmom.

Tiéd a szívem, de vigyázz rá nagyon!
Ne égesd porrá a sugárzó Napon!

Cserepek

Minden álmom már csak múlt.
Ami szép volt? Elpusztult.
Mi történt? Már nem is tudom.
Az élet orvul hátbaszúrt.

Mivé lettem? Nem tudom.
Merre tartok? Nem tudom.
Élő holtként pusztaságon,
bolyongok egy tévúton.

Unalmas e puszta táj,
minden üres, minden fáj.
Kiégetten, elfáradva,
sóhajom az égbe száll.

Minden álmom összetört,
elsárgult már ami zöld,
csak cserepek körülöttem,
véremet issza a föld.

Álmaim a cserepek,
elpusztult a szeretet,
Belémvágtak, belémálltak.
Szenvedtem már eleget.

Megmaradt a fájdalom,
a sokezernyi bántalom.
Utálom a fájó múltat,
gyűlölöm és fájlalom.

Azt mondja az értelem,
kezdjem újra életem,
Tűnjön a múlt jó messzire!
Pusztuljon ha kérhetem!

Emlékek sem kellenek.
Mind fekete fellegek.
Szertném, hogy a napjaim
nyugalomban teljenek.

Hát egyedül maradtam,
sehová sem haladtam.
Értelmetlen volt az egész,
hogy utánad szaladtam.

Búcsú

Igéző szemeid tükrében kedvesem,
csillagok ragyognak szikrázva, nedvesen.

Könnyeid harmatként akár a gyöngyszemek,
szomorkás szívembe új erőt töltenek.

Mert mikor búcsúzunk, tudom nem örökre,
várom, hogy visszatérj s fel leszek pörögve.

Most sajnos messzire repít egy gyorsvonat,
búbánat szaggat s a sírás is fojtogat.

Tudom, hogy visszatérsz, de addig angyalom,
hiányod fájdalmas mindegyik hajnalon.

Hiányzol reggel és hiányzol éjszaka,
hiányzol nappal isvárom, hogy térj haza.

Előttem van most is igéző két szemed,
hiányzol kedvesem, várok rád ég veled!

Bea

Az én arany kislányom, úgy hívják Bea.
Lehetne Lujza, vagy lehetne Vera.

De mivel élete, egy merő hiszti.
Úgy kéne neveznem talán, hogy Kriszti.

Édes kis hisztis lány, hosszú a haja,
A fene sem tudja, hogy mi most a baja.

Mindig csak durcizik, csúnyán néz reám.
Mégis én imádom egyetlen Beám.

Az utolsó csillag

Az utolsó csillag felragyog az égen,
reményt szór a fénye, de soha el nem érem.
Szeretném elérni, ahogy ott fenn ragyog,
hiszen lenn a földön oly egyedül vagyok.
Fel szeretnék szállni, fel a magas égbe,
hív engem, csalogat a csillagnak fénye.
Ha most lenne szárnyam, felszállnék a széllel,
s a magasból néznék nagy boldogan széjjel.
Szállnék csillagomig, ameddig csak lehet,
de sajnos engem egyetlen egy kiscsillag sem szeret.

Az Igazság lámpása

Az IGAZSÁG lámpását hordozom kezemben,
kis lángja pislákol a tomboló szelekben.
Sötét az éjszaka, szemünkkel sem látunk,
picike tüzekkel fényeket csinálunk.

Emberek kérik az IGAZSÁG melegét,
fényében nézik az időnek kerekét.
Ragyogás járja be sugárzó arcukat,
azért is megvívják magányos harcukat.

Bár most még magányos, de majd egy hajnalon,
felébred majd a tűz s eljön az alkalom.
Sok lámpás összefog, s tüzeket gyújtanak,
gonoszra, hazugra pörölyként sújtanak.

Kis lángból nagy tűz lesz, égető lángtenger,
átmegy a gonoszon akár egy nagy henger.
Kergeti utcákon, hajszolja tereken,
üldözi pusztákon és magas hegyeken.

Az IGAZSÁG lángjai perzselve égetnek,
gonoszság árnyai szerteszét szélednek.
A világra ismét a gyönyörű Nap ragyog,
s győzelmi harsonát fújnak az angyalok.

Vélünk az Isten és vélünk az ősi jog,
az IGAZSÁG hatalma erős és győzni fog!
Szél viszi messzire győzelmi énekünk,
örökös boldogság jellemzi életünk.

Az igazi gonosz

Az igazi gonoszt tömegek imádják,
ki ellene harcol a pokolba kívánják.
Az igazi gonosz mindenkit megvezet,
mögötte áll minden világi szervezet.

Álcázza önmagát, felveszi álarcát,
nem láthatod soha az igazi arcát.
Köpenyébe burkolózva jóságosat játszik,
álruhában vegyül közénk s mindig másnak látszik.

Ha jól figyelsz észreveszed az áruló jelet,
meglátod az álarc mögött domborodó helyet.
Sötét maszk mögé bújt, sötét a szelleme,
sötét a szándéka és nincsen jelleme.

Fekete köpenye takarja a testét,
utálja a Napot, de imádja az estét.
Sokezer hazug szó hagyja el az ajkát,
de mindenért Te fizetsz, s ő tartja markát.

Az igazi gonosznak eszköze az ármány,
végigsöpör köztünk mint pusztító járvány.
Beépült közibénk s megbetegít Téged,
halálos vírusként sürgeti a véged.

Az élet árja

Az élet vizével sodródok csorogva,
küszködöm az árral, örvényben forogva.
Távolban egy vízimalom, lassan odaérek,
sodor az ár önmagával mert a víz az élet.

Az életünk mint malomkerék, az élet árja hajtja,
szeretnél már kiúszni a biztonságos partra.
Felkap a víz, a sodrásban úszunk mind az árral,
néha viszont szembeállunk a széles nagyvilággal.

Az árral szemben úszni nehéz, de ilyen az élet,
tán elkap a malomkerék mire odaérek.
Helyben vagyok és lapátja felemel az égbe,
szörnyű mélység van alattam magam alá nézve.

Hirtelen a lapátkerék szédítő magasban,
elenged s zuhanok, semmi sincs alattam.
Tajtékzik a víz amikor lezúgok a mélybe,
hínártenger körülöttem. Hogy maradok élve?

Tekeredik, csavarodik, de felszínre török,
nincs már ami visszatarthat, a kűzdelem örök.
Sodródom tovább az árral éles kövek között,
holttesteket sodor a víz, véres arcuk törött.

Éhes halak lábam körül mind a prédát lesik,
életfolyó nagy vizében a holttesteket eszik.
Vízesés jön s bekerülök egy nagy zuhatagba,
porzik a víz körülöttem és mélység alattam.

Zuhanok a sziklák között, ütnek ahol érnek,
testem ezer sebtől vérzik amire leérek.
Vörös a víz körülöttem, süllyedek a mélybe,
elérem a víz fenekét, kegyelmet nem kérve.

Levegőért kapálózva egyszer csak fényt látok,
angyalokat, szellemeket, túlvilági álmot.
Homályos és titokzatos élesedő álom,
megyek én az égi fényhez, lelkemet kitárom.

Visszanézek s akkor látom otthagytam a testem,
szellememet lassan-lassan aranyszínre festem.
Kiszállok az életvízből s repülök az égbe,
hívogat a napsugarak rám ragyogó fénye.

Szállok fel a Teremtőmnek ragyogó honába,
megtérek a megnyugvásnak örök otthonába.
Visszanézek onnan újra a távoli múltra,
s látom testem ott lebegni életvízbe fúlva.

Lelkem boldog mert már végre kiértem a partra,
szellememnek lángját Isten jól táplálva tartja.
Angyalok közt lebegek a csillagfényes égen,
a földi világ távoli, de átszüremlik fényem.

Gyermekeim, szeretteim felnéznek az égre,
pislákol a sírom felett sok-sok gyertya fénye.
Szeretteim szomorúak, keserű a gyászuk,
felszáll hozzám a magasba imájuk, fohászuk.

Könnyes arcuk azt tükrözi, hogy örökre vége,
de ne sírjatok csak itt vagyok az aranyló fénybe.
Tovább úsztok mindannyian az örvénylő árban,
s egyszer majd mind találkozunk a fénylő napsugárban.

Az élet

Az élet egy regény,
egy nagy könyvbe írva.
A sors mindig kemény,
de lelkünk még bírja.

Csak olvasd a könyvet,
csak tudd mit kell tenned.
Ne ejts több könnyet,
mert itt kellett lenned.

Itt kellett lenned,
ezt kellett tenni.
Még nem kell menned,
hát ne fájjon semmi.

Ne fájjon lelked,
ne fájjon fejed.
Tudod már, sejted,
hogy most itt a helyed.

Az élet egy játszma,
és fájdalmas álmok.
Akire vársz ma,
az lehet, hogy álnok.

Talán egy kígyó,
mely lelkedet marja.
Mert neki így jó,
csak látna már halva.

Tessék egy alma,
de enyém a lelked.
Gyerünk hát rajta!
A mérgem már terjed.

Itt van egy álom,
a nyakadba ékszer.
Vedd el most, várom,
hát ne mondjam kétszer!

Enyém a lelked,
enyém a sorsod.
Minden kis sejted,
minden kis porcod.

A kígyó aljas,
a füledbe sziszeg.
Amit ma hallassz,
azt talán majd hiszed.

Talán majd hiszed,
talán majd tudod.
Tán magasra viszed,
tán pedig bukod.

Amit csak kaptál,
amit csak kaptam.
Amit csak adtál,
az rajtam csattan.

Rajtad és rajtam,
bennem és benned.
Azt mondom halkan,
hogy ezt kellett tenned.

Szaladgálsz vélünk,
egy aprócska körben.
Amit csak kértünk,
mint hab a sörben.

Szürcsöljük szépen,
mert ilyen az élet.
Ezernyiképpen,
de még innen nézed.

Ha kívülről nézed,
majd más szögből látod.
Más lesz a képed,
s az igazságod.

Odaát más fényben,
tündököl minden.
Lelkedben száz képben,
pereg mi nincsen.

Utána születünk,
újra meg újra.
Magunkra ügyelünk,
de mit kapsz az útra?

Az életed szerény,
az életed börtön.
Ami az enyém,
hát magamra öltöm.

Amit csak kaptam,
azt másoknak kértem.
Magamba raktam,
de másoknak mértem.

Tehetség, szorgalom,
csak test és lélek.
Átmenő forgalom.
Mit hoz az élet?

Talán majd eljutunk,
egyszer a csúcsra.
Talán majd felfutunk,
majd kezdjük újra.

Akármit kaptál is,
akármit érzel.
Tudd meg, hogy adtál is,
száz sebtől vérzel.

Életünk körbe megy,
akár egy regény.
Fáradunk, tönkre megy,
de él még a remény.

Az a baj a nőkkel

Az a baj a nőkkel, hogy mindegyik hazug.
Közben őszintének állítják be maguk.

Érzéseik nulla, csak a pénzre mennek.
Minden aljasságot, a férfiakra kennek.

Hűség és becsület? Manapság csak szavak.
Soha ne bízz nőben, főleg, hogy ha Halak!

A Halak nő hazug, kezedből kicsúszik.
Pszichopata, őrült, amely tovább úszik.

A Halak nő beteg, labilis és buta.
Ne foglalkozz véle, mert megüt a guta.

Amúgy is minden nő, csak fájdalmat okoz.
Hát még ha a sorsod Halak nőkkel pofoz.

Olyan mint egy tuskó, ki a vízen lebeg.
Képedbe hazudik, azt mondja, hogy szeret.

Barátaid elüldözi, késsel rohangászik.
Ha kirúgott utánad nyúl, hogy ne legyen másik.

Mikor mindent felégetett, eltűnik a Halak.
Végül magad köré építesz egy óriási falat.

Átok

Volt egyszer egy gonosz nő,
szíve kemény, mint a kő.
Hűvös volt és számító,
férfi szívet ámító.

Mivel sosem szeretett,
az érzéseken nevetett.
Igazat ő sosem szólt,
hazudozós cafka volt.

Nála ez már mánia,
légy átkozott Mária!
Sújtson Isten ostora,
legyen sorsod mostoha!

Amit tettél üssön vissza,
soha nem lesz lelked tiszta.
szüljél beteg gyermeket,
ameddig élsz verjenek!

Mindig szemen köpjenek,
csatornába lökjenek!
Ami fájhat, mindig fájjon,
mindörökre sújtson átkom!

Anti a szemetes

Már mindent eláraszt lassan a szemét,
találd meg végre te is a helyét!

Sok mocsok mellett, meg üres a kuka,
miért nem dobja be már a sok buta?

Kidobnám, hisz sokan úgy hívnak Anti,
szemétből akarnak tornyokat rakni.

Takaríts, különben elönt a mocsok!
Sok szemét mindig csak hülyít és locsog.

Takaríts végre ki utcát és teret!
Találj a szemétnek egy másik helyet!

A rengeteg szeméttel már minden tele,
pedig mi tudjuk, hogy nem itt a helye.

Tudom, hogy azt mondod én vagyok Anti,
mégis menj máshova szemetet rakni!

Ne mérgezd környékem, ahol én lakom!
Mert én a szemetet kukába rakom.

Környezetvédőként védem a hazám,
Antiként megfoglak, s kidoblak lazán.

Elégsz a szeméttel, bár nagy a rakás,
mégsincs itt helyed, mert kicsi a lakás.

Takarítgatunk, míg nem minden tiszta,
amit csak elleptél, azt vesszük vissza.

Ragyog majd minden itt, szép lesz a város,
a szemét fertőző, a szemét káros!

Álomleány

Van egy leány álmaimban, mesebeli tündér,
jó lenne ha ébredésnél soha el nem tünnél.

Álombéli gyönyörűség, egy jószívű angyal,
szeretném Őt átölelni, ha pirkad a hajnal.

Szeretném ha itt feküdne, mellettem az ágyon,
kár, hogy ez a gyönyörű lány csak egy édes álom.

Jó lenne ha felébrednék és mellettem lenne,
örülnék ha búbánatot vélem feledtetne.

Két szép szemed rámragyogna, mint két fénylő csillag,
jó lenne ha érezhetném végre már hogy itt vagy.

Jó lenne ha valósággá válna ez ez álom,
hiszen erre a leányra egyre jobban vágyom.

Hosszú haja búzamező, bőre mint a selyem,
ölelgetném-csókolgatnám, csak már lenne velem.

Kék szemei ragyognak, mint víz az óceánban,
tükreiben sütkérezek fénylő napsugárban.

Kár, hogy e lány nem létezik, mindez csak egy álom,
nem bújhatok soha hozzá pihe-puha ágyon.

Hidegek a hétköznapok, és én nagyon fázom,
tündéremre, angyalomra, csillagomra vágyom.

Álom

Mély álomból ébredtem fel hajnaloknak hajnalán,
álmaimban velem volt egy csodálatos barna lány.
Tekintete mélyen a szemeimbe nézett,
két szép szeme szikrázott és rögtön megigézett.
Átkaroltam, megcsókoltam, aztán észrevettem,
hogy a paplant markolászom, hiszen felébredtem.

Álmaim legmélyén

Álmaim legmélyén él egy szépleány,
csak véle álmodom minden éjszakán.

Sajnos még eltűnik minden hajnalon,
pedig az álmomban Ő az angyalom.

Álmaim legmélyén él egy szépleány,
csak véle álmodom minden éjszakán.

Sajnos még eltűnik minden hajnalon,
pedig az álmomban Ő az angyalom.

Mikor a városra leszáll már az est,
Óbudán, a holdsugár ezüstlétrát fest.

Lejön egy szépleány, arca rámragyog,
szemei tündöklő, fénylő csillagok.

Magamhoz húzom hát, fogom két kezét,
magamhoz ölelem, nézem szép szemét.

Ölelem, csókolom, szeretem nagyon,
maradjál hát velem édes angyalom!

Csillagok útja vár, nem maradhatok,
álom szült, s tőle el nem szakadhatok.

Minden nap eljövök, csillagtengeren,
véled lesz éjszaka, fénylő szellemem.

Bejövök éjszaka majd az ablakon,
melletted ébredek majd egy hajnalon.

Elment a szépleány, nyitva ablakom,
várom, hogy visszajöjj édes angyalom.

Várom őt, hívom őt, gyere kedvesem!
Szívemnek mélyére, szíved elteszem.

Kereslek-kutatlak, várok rád nagyon!
Merre vagy, hol lehetsz édes angyalom?

A torony

Álmokból építek, egy hatalmas tornyot,
egymásra pakolok, százezernyi dolgot.

Eddig még összedőlt, de újra emelem,
lesz benne boldogság, szabadság, szerelem.

Álmokból építek, egy hatalmas tornyot,
egymásra pakolok, százezernyi dolgot.

Eddig még összedőlt, de újra emelem,
lesz benne boldogság, szabadság, szerelem.

Feljutok magasra, tornyomnak csúcsára,
és onnét indulok csillagok útjára.

Lesznek már szárnyaim, s magasba emelnek,
találok magamnak gyönyörű szerelmet.

Stabilan állnak majd, erősen álmaim,
senki sem töri szét, megáll a lábain.

Senki sem támadja, senki sem rombolja,
senki a haragját ott ki nem tombolja.

Talál majd más helyet, ahol majd tombolhat,
egy másik építményt, mit földig rombolhat.

De az én tornyomat őrségem vigyázza,
senki az álmaim már le nem igázza.

Mert aki rámtörne, azt porig alázom,
harcolok ellene, és meg is gyalázom.

Egy tiszta léleknek, kapuim kitárom,
figyelek majd reá, álmait vigyázom.

Kettőnk szép álmára, senki sem törhet,
s boldogságunk híre bejárja a földet.

A Nap fia vagyok

A Nap hevétől forr a vérem perzsel mint a tűz,
minden gonoszt porrá éget és a mélybe űz.
Én a Tudás Népéből a Nap fia vagyok,
tiszta lelkem Napsugárként fényesen ragyog.
A két szemem izzó parázs melyben Nap ragyog,
ez világítja a holdat s minden csillagot.
Mikor izzó két szememből kicsap büszke láng,
elpusztít majd minden gonoszt és a mélybe ránt.

A mai nők

Emlékek peregnek, akár a moziban.
Látom, mint kisgyermek magam az oviban.

Látom, hogy mosolygok, játszom a világgal.
Ballagok vidáman, kezemben virággal.

Látom az iskolát, és régi barátom.
Látom, hogy boldogan csüngök az anyámon.

Látom, hogy előttem a régi kedvesem.
Látom a gyermekem anyját, hogy elveszem.

Látom a lányomat, hogy viszem kezemben.
Látom a ragyogó fényt is a szememben.

Látom a nőimet, akik mind elhagytak.
Szívembe tiportak, álmaim elfagytak.

Azt hittem bízhatok, azt hittem szeretnek.
Csalódtam mindben, és tudom, hogy felednek.

Rájöttem hazudtak, sohasem szerettek.
Egyformán játszottak, egyformán nevettek.

Nem hiszek senkiben, senkinek szavában.
Nincsen már rendes nő ebben a hazában!

Mindegyik egyforma, akár csak két tojás.
Hazudnak ugyanúgy, akár a vízfolyás.

Álmodtam régesrég gyönyörű meséket.
Szép volt az álom, de Zoli már felébredt.

Felébredt egyszer, és rájött, hogy álmodott.
Aki csak bántotta, mind legyen átkozott!

Mind legyen átkozott, mindegyik szenvedjen!
Mostoha sorsuk már sohasem engedjen.

Soha ne engedjen, soha ne apadjon.
Szemükből fájdalmas könnypatak fakadjon.

Minden nő egyforma, mindegyik pénzt akar.
Álarcot viselnek, mely mindent eltakar.

Ellopják szívedet, azt mondják szeretnek.
Majd hátbatámadnak, leszúrnak, s temetnek.

Minden nő lelketlen, egyben sincs érzelem.
Fejükben üresség, nincs bennük értelem.

Sajnos a rendes nők kihaltak hazámban.
Nem lehet hinni már ezeknek szavában.

Nincsen már igazi és tiszta szerelem.
Ezért a szívemet örökre jegelem.

Zárja hát magába a jégnek rabsága!
Mert ide juttatta a nőknek gazsága.

A banya magánya

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határban,
éldegélt egy leány, pökhendin, magában.
Hét kihalt faluban sem volt neki párja,
egy gazdag herceg fehér lovon, ez volt minden vágya.
Mindenkit elzavart, elüldözött messze,
aztán ráköszöntött sok magányos este.
Telt-múlott az idő, aztán el is szaladt,
azon vette észre magát, hogy egyedül maradt.
Meg is öregedett, ráncos lett az arca,
elveszett a királyfiért vívott minden harca.
Fiatal kis tyúkok léptek a helyére,
Ő meg vödröt húzhat kivénhedt fejére.
A kutyának sem kell már, az is csak ugatja.
Vakkantja: rusnyaság, ne kerülj utamba!
Tudom már reám is egy-kettő felhevülsz,
de adok egy seprűt és messzire elrepülsz.
Menj innen! Különben szerteszét haraplak.
Ha eddig jó volt így, maradj meg magadnak!
Élete alkonya lassan leáldozott,
s a herceg nem jött, kire várakozott.
Nem is vitt sírjára senki sem virágot,
amikor elhagyta-e szomorú világot.

Angyalszárnyon

Sűrű sötét éjszakában, egy teliholdas éjen,
leány ballag egymagában a vadvirágos réten.
Hűtlen kedvesére gondol, ki másért elhagyta,
patakzó könnyével szerelmét siratta.

Kirohant az éjszakába a sötétbe, serényen,
gondolata mindig ott járt a csalfa legényen.
Elhagyta faluját, így könnyebb tán feledni,
úgysem tud többé már soha mást szeretni.

Elrohant világgá árkon-bokron által,
futott a hegyekbe, falujának háttal.
Sokan marasztalták, de nem hallott nem látott,
a legényre a lány szülei szórtak ezer átkot.

Kisírt szemén vízesésként folytak le a könnyek,
amióta csak eldobták semmivel sem könnyebb.
Bámulta a csillagokat a könnyfátyol mögül,
kiválasztott egy ragyogót a sok fényes közül.

Követte hát az égi fényt, s kérte, hogy vezesse,
úgy érezte nincs már senki aki őt szeresse.
Ment befelé az erdőbe a sötét éjszakában,
sűrű erdő közepébe ballagott magában.

Csak csillaga kísérte, de sokszor nem is látszott,
a kósza szél susogva a fák lombjával játszott.
Éles sziklák az útjában, bércek, hegyek, völgyek,
búskomoran integető évszázados tölgyek.

Világító szemek nézték őt a vaksötétben,
izzó szempár figyelte egy korhadt fa tövében.
A távoli kis faluban szóltak a harangok,
felverték az erdő csendjét vad sejtelmes hangok.

Ment amíg egy tisztáshoz ért hol temető állott,
szeme előtt bagoly röppent aztán tovaszállott.
Majd egy régi, ódon rozsdás kapu az útját elállta,
mi a régi temetőnek bejáratát zárta.

Egyszerre csak csikorogva és lassan kitárult,
belépett a leány s kattanva bezárult.
Ment a mohos sírkövek közt mik ott álltak régen,
denevérek cikáztak a csillagfényes égen.

A telihold ragyogása a sírköveken játszott,
sugarait szerteszórva lidércfénynek látszott.
Kilépett a holdvilágból egy ragyogó körből,
friss föld illata szállt ki egy sírgödörből.

Kószált a sírok közt mint hazajáró lélek,
sápadt volt mint a holt akiben nincs élet.
Meredten nézte a síroknak hantjait,
hallgatta csendben a túlvilág hangjait.

Lelkeknek sírását, holtaknak sikolyát,
érezte borzalmuk s lelkének iszonyát.
Hallotta farkasok vésztjósló énekét,
ő mégsem féltette szomorkás életét.

Csak állt a sírok közt, unva a világot,
látott sok koszorút s elszáradt virágot.
Aztán meg távolról hallott egy harangot,
küldött a holtaknak egy ébresztő parancsot.

A távoli faluban éjfélt üt az óra,
felébredt a gonosz és útjait rója.
Elcsendesült nyomban minden hang az éjben,
majd egy kacaj hangzott a süvítő szélben.

A sírokból az éjben, karmos kezek nyúltak,
holtak szemgödrében gonosz tüzek gyúltak.
Másztak ki sírjukból a feltámadt holtak,
szépen lassan közeledtek, rengetegen voltak.

Vonagló testükkel, közeledtek rángva,
rémület költözött a szegény leányba.
Elfutni nem tudott mert körbevették régen,
vakító fényesség jelent meg az égen.

Megjelent egy fiú a levegőben szállva,
a holtak csak figyelték, meredten megállva.
Átkarolta a lányt, beborítva fénnyel,
s magasba emelte a süvítő széllel.

Tekintetük egymás szemeibe mélyedt,
két szemük szikrázott, lángolt és igézett.
Nézték csendben egymást s lángra gyúlt a lelkük,
egy szempillantás alatt támadt fel szerelmük.

Emelkedtek fel az égbe a fiú angyalszárnyain,
a magasból gyönyörködtek az erdőknek tájain.
Elszálltak a messzeségbe erdők s rétek felett,
meglovagolták az égen fújdogáló szelet.

Falvakat és városokat néztek meg az égből,
fényeik csak pontok voltak a nagy messzeségből.
Emelkedtek magasabbra a fellegek fölé,
csillagösvény vitte őket más világok felé.

Átértek egy kék bolygóhoz, mely egy másik világ,
érintetlen a természet s nyílik a sok virág.
Leszálltak egy kis tisztáson s szikrázott a szemük,
ismét egymásra vetődött fényes tekintetük.

Szerelem volt a szívükben, valóra vált álmuk,
ölelkeztek szenvedéllyel mert ez volt a vágyuk.
Sötét felhők takarták el hirtelen a napot,
s megjelent egy sötét szellem mely a temetőben lakott.

Sötét árny volt, gonosz démon mely követte őket,
menekülniük kell gyorsan, életükre törtek.
Ereszkedett lassan alá, s verdesett a szárnya,
közeledett kettőjükhöz vad tüzet okádva.

Menekült a kis tisztásról a fiú és a lányka,
futottak a szellem elől s nem is néztek hátra.
Árkon-bokron visz az útjuk s mögöttük a halál,
tudják végük ha a démon most reájuk talál.

Angyaloknak városába vezetett irányuk,
a fiúnak az édesapja vagyon nagy királyuk.
A városkaput maguk mögött hét lakatra zárták,
és a szörnyű veszedelmet hadsereggel várták.

Meg is jött a szörnyű démon a városra törve,
angyaloknak seregei vették rögtön körbe.
Lángpallossal, napsugárral csapták le a fejét,
s a ragyogó nap elfoglalta a sötét felhők helyét.

Boldogan élt ezek után a fiú és a lányka,
nagy esküvőt csaptak mind az angyalok honába.
Szerelemben, boldogságban, ameddig csak éltek,
királyságuk aranykor volt, semmitől sem féltek.