Az élet árja

Az élet vizével sodródok csorogva,
küszködöm az árral, örvényben forogva.
Távolban egy vízimalom, lassan odaérek,
sodor az ár önmagával mert a víz az élet.

Az életünk mint malomkerék, az élet árja hajtja,
szeretnél már kiúszni a biztonságos partra.
Felkap a víz, a sodrásban úszunk mind az árral,
néha viszont szembeállunk a széles nagyvilággal.

Az árral szemben úszni nehéz, de ilyen az élet,
tán elkap a malomkerék mire odaérek.
Helyben vagyok és lapátja felemel az égbe,
szörnyű mélység van alattam magam alá nézve.

Hirtelen a lapátkerék szédítő magasban,
elenged s zuhanok, semmi sincs alattam.
Tajtékzik a víz amikor lezúgok a mélybe,
hínártenger körülöttem. Hogy maradok élve?

Tekeredik, csavarodik, de felszínre török,
nincs már ami visszatarthat, a kűzdelem örök.
Sodródom tovább az árral éles kövek között,
holttesteket sodor a víz, véres arcuk törött.

Éhes halak lábam körül mind a prédát lesik,
életfolyó nagy vizében a holttesteket eszik.
Vízesés jön s bekerülök egy nagy zuhatagba,
porzik a víz körülöttem és mélység alattam.

Zuhanok a sziklák között, ütnek ahol érnek,
testem ezer sebtől vérzik amire leérek.
Vörös a víz körülöttem, süllyedek a mélybe,
elérem a víz fenekét, kegyelmet nem kérve.

Levegőért kapálózva egyszer csak fényt látok,
angyalokat, szellemeket, túlvilági álmot.
Homályos és titokzatos élesedő álom,
megyek én az égi fényhez, lelkemet kitárom.

Visszanézek s akkor látom otthagytam a testem,
szellememet lassan-lassan aranyszínre festem.
Kiszállok az életvízből s repülök az égbe,
hívogat a napsugarak rám ragyogó fénye.

Szállok fel a Teremtőmnek ragyogó honába,
megtérek a megnyugvásnak örök otthonába.
Visszanézek onnan újra a távoli múltra,
s látom testem ott lebegni életvízbe fúlva.

Lelkem boldog mert már végre kiértem a partra,
szellememnek lángját Isten jól táplálva tartja.
Angyalok közt lebegek a csillagfényes égen,
a földi világ távoli, de átszüremlik fényem.

Gyermekeim, szeretteim felnéznek az égre,
pislákol a sírom felett sok-sok gyertya fénye.
Szeretteim szomorúak, keserű a gyászuk,
felszáll hozzám a magasba imájuk, fohászuk.

Könnyes arcuk azt tükrözi, hogy örökre vége,
de ne sírjatok csak itt vagyok az aranyló fénybe.
Tovább úsztok mindannyian az örvénylő árban,
s egyszer majd mind találkozunk a fénylő napsugárban.