Angyalszárnyon

Sűrű sötét éjszakában, egy teliholdas éjen,
leány ballag egymagában a vadvirágos réten.
Hűtlen kedvesére gondol, ki másért elhagyta,
patakzó könnyével szerelmét siratta.

Kirohant az éjszakába a sötétbe, serényen,
gondolata mindig ott járt a csalfa legényen.
Elhagyta faluját, így könnyebb tán feledni,
úgysem tud többé már soha mást szeretni.

Elrohant világgá árkon-bokron által,
futott a hegyekbe, falujának háttal.
Sokan marasztalták, de nem hallott nem látott,
a legényre a lány szülei szórtak ezer átkot.

Kisírt szemén vízesésként folytak le a könnyek,
amióta csak eldobták semmivel sem könnyebb.
Bámulta a csillagokat a könnyfátyol mögül,
kiválasztott egy ragyogót a sok fényes közül.

Követte hát az égi fényt, s kérte, hogy vezesse,
úgy érezte nincs már senki aki őt szeresse.
Ment befelé az erdőbe a sötét éjszakában,
sűrű erdő közepébe ballagott magában.

Csak csillaga kísérte, de sokszor nem is látszott,
a kósza szél susogva a fák lombjával játszott.
Éles sziklák az útjában, bércek, hegyek, völgyek,
búskomoran integető évszázados tölgyek.

Világító szemek nézték őt a vaksötétben,
izzó szempár figyelte egy korhadt fa tövében.
A távoli kis faluban szóltak a harangok,
felverték az erdő csendjét vad sejtelmes hangok.

Ment amíg egy tisztáshoz ért hol temető állott,
szeme előtt bagoly röppent aztán tovaszállott.
Majd egy régi, ódon rozsdás kapu az útját elállta,
mi a régi temetőnek bejáratát zárta.

Egyszerre csak csikorogva és lassan kitárult,
belépett a leány s kattanva bezárult.
Ment a mohos sírkövek közt mik ott álltak régen,
denevérek cikáztak a csillagfényes égen.

A telihold ragyogása a sírköveken játszott,
sugarait szerteszórva lidércfénynek látszott.
Kilépett a holdvilágból egy ragyogó körből,
friss föld illata szállt ki egy sírgödörből.

Kószált a sírok közt mint hazajáró lélek,
sápadt volt mint a holt akiben nincs élet.
Meredten nézte a síroknak hantjait,
hallgatta csendben a túlvilág hangjait.

Lelkeknek sírását, holtaknak sikolyát,
érezte borzalmuk s lelkének iszonyát.
Hallotta farkasok vésztjósló énekét,
ő mégsem féltette szomorkás életét.

Csak állt a sírok közt, unva a világot,
látott sok koszorút s elszáradt virágot.
Aztán meg távolról hallott egy harangot,
küldött a holtaknak egy ébresztő parancsot.

A távoli faluban éjfélt üt az óra,
felébredt a gonosz és útjait rója.
Elcsendesült nyomban minden hang az éjben,
majd egy kacaj hangzott a süvítő szélben.

A sírokból az éjben, karmos kezek nyúltak,
holtak szemgödrében gonosz tüzek gyúltak.
Másztak ki sírjukból a feltámadt holtak,
szépen lassan közeledtek, rengetegen voltak.

Vonagló testükkel, közeledtek rángva,
rémület költözött a szegény leányba.
Elfutni nem tudott mert körbevették régen,
vakító fényesség jelent meg az égen.

Megjelent egy fiú a levegőben szállva,
a holtak csak figyelték, meredten megállva.
Átkarolta a lányt, beborítva fénnyel,
s magasba emelte a süvítő széllel.

Tekintetük egymás szemeibe mélyedt,
két szemük szikrázott, lángolt és igézett.
Nézték csendben egymást s lángra gyúlt a lelkük,
egy szempillantás alatt támadt fel szerelmük.

Emelkedtek fel az égbe a fiú angyalszárnyain,
a magasból gyönyörködtek az erdőknek tájain.
Elszálltak a messzeségbe erdők s rétek felett,
meglovagolták az égen fújdogáló szelet.

Falvakat és városokat néztek meg az égből,
fényeik csak pontok voltak a nagy messzeségből.
Emelkedtek magasabbra a fellegek fölé,
csillagösvény vitte őket más világok felé.

Átértek egy kék bolygóhoz, mely egy másik világ,
érintetlen a természet s nyílik a sok virág.
Leszálltak egy kis tisztáson s szikrázott a szemük,
ismét egymásra vetődött fényes tekintetük.

Szerelem volt a szívükben, valóra vált álmuk,
ölelkeztek szenvedéllyel mert ez volt a vágyuk.
Sötét felhők takarták el hirtelen a napot,
s megjelent egy sötét szellem mely a temetőben lakott.

Sötét árny volt, gonosz démon mely követte őket,
menekülniük kell gyorsan, életükre törtek.
Ereszkedett lassan alá, s verdesett a szárnya,
közeledett kettőjükhöz vad tüzet okádva.

Menekült a kis tisztásról a fiú és a lányka,
futottak a szellem elől s nem is néztek hátra.
Árkon-bokron visz az útjuk s mögöttük a halál,
tudják végük ha a démon most reájuk talál.

Angyaloknak városába vezetett irányuk,
a fiúnak az édesapja vagyon nagy királyuk.
A városkaput maguk mögött hét lakatra zárták,
és a szörnyű veszedelmet hadsereggel várták.

Meg is jött a szörnyű démon a városra törve,
angyaloknak seregei vették rögtön körbe.
Lángpallossal, napsugárral csapták le a fejét,
s a ragyogó nap elfoglalta a sötét felhők helyét.

Boldogan élt ezek után a fiú és a lányka,
nagy esküvőt csaptak mind az angyalok honába.
Szerelemben, boldogságban, ameddig csak éltek,
királyságuk aranykor volt, semmitől sem féltek.