föld alól szállnak fel, gomolygó ködfoltok.
Két kóbor kísértet a sírok közt beszélget,
életről-halálról, s múltjukról mesélnek.
Hová lett életünk? Mivé tett halálunk?
Nyugalmat talán már soha sem találunk?
Hol van a fényesség? Hol van a túlvilág?
Elhagyott sírunkon szárad a sok virág.
Elhagyott életünk, elhagyott Istenünk,
egyedül maradtunk, itt senki sincs velünk.
Azért, mert nem volt a szívünkben szeretet,
s minket az anyaföld magába temetett.
Nem kellünk Istennek, nem fájunk Hazának,
ördögnek sem kellünk, nem visz el magának.
Nincs már több hazugság, nincs már több ígéret,
bolyongunk örökké, ez lett az ítélet.
Jajgatnak sírjuknál a kóbor szellemek,
hantjukra nem néznek reá az emberek.
Átnéznek rajtuk az időknek távolán,
alakjuk elveszik a ködpára fátyolán.
Hajnalhasadáskor,
eltűnnek a földben minden kakasszóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése