Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határban,
éldegélt egy leány, pökhendin, magában.
Hét kihalt faluban sem volt neki párja,
egy gazdag herceg fehér lovon, ez volt minden vágya.
Mindenkit elzavart, elüldözött messze,
aztán ráköszöntött sok magányos este.
Telt-múlott az idő, aztán el is szaladt,
azon vette észre magát, hogy egyedül maradt.
Meg is öregedett, ráncos lett az arca,
elveszett a királyfiért vívott minden harca.
Fiatal kis tyúkok léptek a helyére,
Ő meg vödröt húzhat kivénhedt fejére.
A kutyának sem kell már, az is csak ugatja.
Vakkantja: rusnyaság, ne kerülj utamba!
Tudom már reám is egy-kettő felhevülsz,
de adok egy seprűt és messzire elrepülsz.
Menj innen! Különben szerteszét haraplak.
Ha eddig jó volt így, maradj meg magadnak!
Élete alkonya lassan leáldozott,
s a herceg nem jött, kire várakozott.
Nem is vitt sírjára senki sem virágot,
amikor elhagyta-e szomorú világot.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése