Kikelet

Fehér a téli táj, átfagyott a világ,
egy picike magban szunnyad még a virág.
Szunnyad még a lelkünk, szunnyad az IGAZSÁG,
az átfagyott világban tombol még a gazság.

Tudjuk jól, hogy egyszer eljön majd a tavasz,
legyőzzük a gonoszt, akármilyen ravasz.
Kibújik a virág a hó alól végre,
rügyeket bontogat az éltető fényre.

Elmúlik a földön majd a sötét éjjel,
a fekete felhőket napfény tépi széjjel.
Mi leszünk a napfény, legyőzzük a fagyot,
amely vállainkra nagy terheket rakott.

Olvadnak a szívek s meglágyulnak lassan,
nem érezzük magunk olyan borzalmasan.
Lelkünk kivirágzik piros-fehér-zöldre,
s vidáman tekintünk az édes anyaföldre.

A föld alá bújnak mind a gonosz árnyak,
a levegőt hasítják Turulmadár szárnyak.
Büszkén kiáltanak odafenn az égben,
dacolva a széllel, fénylő nap tüzében.

Itt van már a tavasz, elűztük a telet,
uraljuk a földet s uraljuk az eget.
A Tudás Népe újra büszkén néz az égre,
Isten már velünk van, s ránk ragyog a fénye.